A klímavédő mozgalmak jó része evidenciaként kezeli, hogy a „kapitalizmus” nem képes megfelelő válaszokat adni a fenyegető krízisre – hogyan is tudna, mikor a rendszer immanens logikájából következően jutottunk a szakadék szélére. De mi is az a kapitalizmus, és milyen feltételek mellett vezet működése ökológiai katasztrófához?
A modern polgári – vagy ipari – társadalom rendszerét akkor nevezhetjük en bloc kapitalizmusnak, ha elfogadjuk a történelmi materializmus előfeltevését, mely szerint a lét határozza meg a tudatot. Ráadásul ez a „lét” mindössze a gazdálkodással, azaz a javak előállításával és elosztásával lenne azonos.
De mi is az?
Pedig ez az egyirányú összefüggés „lét” és „tudat” között nem áll fenn, hiszen már a kiindulás is téves: a társadalom tudása (hiedelmei, céljai, preferenciái), a közhatalmat legitimáló intézmények működése, az erőforrások elosztásának módja és a javak előállításának technológiája együtt alkotnak rendszert (létet).
Leegyszerűsítve: ha minden jól megy, az állam támogatja és ellenőrzi a piac működését, a piac gondoskodik arról, hogy a polgárok az államtól független megélhetéssel rendelkezzenek, a polgárok pedig ellenőrzik azokat, akik az államhatalmat gyakorolják. A magántulajdon, a jogbiztonság, a demokrácia és a piac elválaszthatatlanok egymástól: bármelyik deficitje előbb-utóbb válságot okoz.
Folyton megbomló egyensúly / Folyamatos egyensúlytalanságban
Állam, piac és civiltársadalom viszonya természetesen nem békés és nem kiegyensúlyozott, hanem harc az ellentétes érdekek között. A piaci szereplőknek például az a rövid távú érdeke, hogy megszabaduljanak a társadalom, vagyis az állampolgárok és a közhatalmi intézmények ellenőrzésétől. De amikor ez sikerül nekik – például a 19. századi laissez-faire (az államnak a gazdasági életbe történő mindennemű beavatkozását elvető) kapitalizmus korában -, akkor ez szükségszerűen szociális és környezeti katasztrófához vezet, amit aztán így vagy úgy a rendszer korrekciója, adott esetben összeomlása követ.
De a piaci szereplőknek e történelmi tapasztalat ellenére is evidens érdeke, hogy a piacon elért nyereséget vagy a nyereség egy részét újabb befektetésekbe forgassák; másrészt, hogy a javak megtermelésével és elosztásával járó költségek minél nagyobb részét más szereplőkre hárítsák. Az előbbi, vagyis a „befektetés kényszere” az újratermelés volumenének folyamatos növelésére ösztönzi őket; az utóbbi pedig a növekedés útjában álló természeti, szociális és kulturális akadályok semmibevételére vagy éppen lebontására.
A piaci szereplők e két szükségszerű törekvéséből szokás arra következtetni, hogy a kapitalizmus összeférhetetlen az ökológiai és társadalmi fenntarthatósággal.
Ez tévedés. A fentiek értelmében ugyanis azt kell mondanunk, hogy csak a polgári társadalom és a demokratikus jogállam kontextusából kiszakadó, azokat mintegy maga alá gyűrő piaci verseny teremt szükségképpen torz és fenntarthatatlan viszonyokat: legnyilvánvalóbban például az államkapitalizmus vagy éppen az államszocializmus esetében (a kettő gazdasági tartalma nem különbözik).
A tőke logikájának eszkalációja
Ilyen torz viszonyokat hoz létre a szabadkereskedelmi világrend is, globális méretű cégbirodalmakkal és a pénzügyi hálózatok átláthatatlan rendszerével súlyosbítva a megbomlott egyensúly már ma is látható pusztító következményeit. Ez az új „piaci világrend” ráadásul magát a piacgazdaságot is felszámolja, amennyiben piacon jól azonosítható, egymástól független, elvileg egyenlő eséllyel rendelkező szereplők spontán versengését és alkudozását értjük, valamennyiük számára átlátható és ellenőrizhető játékszabályok mellett.
Vagyis nem maga a kapitalizmus, hanem a piac logikáját szabályozó társadalmi keretek (fékek és korlátok) közül kiszabadult tőkefelhalmozás vezet katasztrofális természeti és társadalmi következményekhez. Ha ez így van – márpedig így látszik lenni -, akkor a zöldeknek éppen nem a kapitalizmus eltörlését, sokkal inkább annak helyreállítását kellene követelniük.
A marxi üdvtörténet és az elmaradt megváltás
Persze, azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a piaci verseny önfelszámoló tendenciái épp a rendszer saját természetéből fakadnak. Ezt először Marx vette észre és írta le a tőkés felhalmozás történelmi tendenciájaként. Úgy gondolta, hogy a tőketulajdon világméretű összpontosulása kevesek kezén – ami mára be is következett – teszi lehetővé, sőt elkerülhetetlenné, hogy a világ proletárjai vagy az ő forradalmi élcsapatuk végrehajtsa a „kisajátítók kisajátítását”, ami a marxi üdvtörténetben a megváltás aktusa lett volna.
Ebből az üdvtörténeti perspektívából nézve a helyi piacok és a kisebb tulajdonosok eltűnése nemcsak szükségszerűnek, de egyenesen a haladás feltételének látszott/látszik, ami a termelőeszközök fejlődését szolgálja, és egyre közelebb hozza a napot, amelyen ez a fejlődés többé nem tűri a termelőeszközök magántulajdonának fennmaradását. A marxi utópia megvalósítására tett kísérletek véres és rettenetes kudarca egyenesen következik az elmélet életidegenségéből, mindenekelőtt az alap-felépítmény viszony téves elképzeléséből, ami a polgári társadalom mint „kapitalizmus” egysíkú, de elpusztíthatatlannak tűnő téves felfogását eredményezte.
Elzúgtak forradalmai
Marx tehát, a piac apostolaihoz hasonlóan hisz a kapitalista fejlődés által véghez vitt teremtő rombolásban, amely elhárítja a haladás útjából a régi struktúrákat. A történelem és a természet alkotásaival kíméletesebb konzervatív és conservationist (természetvédő) gondolkodás viszont a meglévő gondozását és javítgatását részesíti előnyben.
Egy ilyen lehetséges „megőrző” formulát idéz Philip Blondtól, a „vörös tory”-tól Egedy Gergely egy korábbi írásában: „re-moralize the market, re-localize the economy and re-capitalize the poor”. Azaz a piac szolgálja ismét a közösség céljait, a helyi társadalom ellenőrizze a decentralizált, emberi léptékű gazdaságot, és a szegények minél nagyobb számban jussanak ismét önálló tulajdonhoz. Meggyőződésem szerint ez a formula áll a legközelebb az ökológiai politika céljaihoz. Nincs semmiféle történelmi szükségszerűség, sem a haladás számára kijelölt fő csapásirány, ami tiltaná, hogy erre törekedjünk.
Megjelent eredetileg az Xforest.hu oldalán, 2019. november 12-én.