Vereség a javából. Több mint hét esztendeje kezdtünk tüntetni, cikkezni, konferenciázni az élhető Budapest ellen tervezett legdurvább merényletek, a Városliget tönkreépítése és a budai Vár kormányzati negyeddé rontása ellen. Azóta mindkét rémálom megállíthatatlanul halad a teljes megvalósulás felé. A törvénybe foglalt törvénytelenség – a kiemelt állami beruházások kiváltságai, a Lex Városliget, a műemlékvédelem szétverése, a szakmai és civil tiltakozás semmibevétele – zöld utat biztosított a kormányzati pénzszóró gépezetnek, amely monstruózus építkezésekkel állít emlékművet a régi igazságnak: gyáva népnek nincs hazája. Azt csinálunk veletek, a városotokkal, a pénzetekkel, múlttal és jövővel, ami nekünk jól esik, világos?
A Városliget elveszítette liget jellegét. Tessék kisétálni és körülnézni, hány olyan pont maradt a Ligetben, ahonnan ne közeli magasépületekre látnánk, ahová ne ilyen-olyan kövesút vezetne. Elárulom, akad ilyen rész, a délkeleti fertály, onnan hiányzik még egy utolsó monstrum: a Nemzeti Galéria, de ne féljenek, meglesz az is. A két szembefordított síugrósánc vagy egy a százhoz felnagyított gördeszkapálya, szóval a leendő Néprajzi Múzeum máris riasztó hátteret nyújt a Hősök tere épületegyüttesének. A biodóm mint egy holdbéli hegység terpeszkedik a Széchenyi fürdő mellett, és senki se tudja, mihez kezdjen vele. A Magyar Zene Háza elég jól mutatna akárhol, éppen csak ott nem, ahová tették, mert nemcsak a Vajdahunyadvár és a Műjégpálya historizáló épületeitől üt el, amit meg lehet szokni és ki lehet magyarázni, de játékos formái bántó kontrasztot képeznek a közvetlen szomszédságában felhúzott Néprajzi Múzeum túlméretezett beton-üveg tömbjével is. (Esetlenségén mit sem segít, hogy a közepét a földbe döngölték.) Képzeljük még hozzá ehhez a zeneház túloldalán, vagy száz méterrel odébb a majdani galériát, egy harmadik posztmodern csodát, azon túl pedig a közlekedési múzeum egykor millenniumi látványosságnak szánt, cifra és zavaros eklektikáját! A legkülönfélébb stílusú és hangulatú épületek véletlenszerűen egymás mellé hányt sokasága akkor is hatalmas lomtár benyomását keltené, ha nem tudnánk, hogy mindez a kontinens első tervezett történelmi parkjának a helyén éktelenkedik.
Nincs erre mentség, hazug magyarázat annál több akadt. A múzeumok egy bokorba telepítését Budapesten azonban semmi sem indokolta. Új rendeltetésre váró történelmi épület is került volna a városban épp elég. Amiben hiányt szenvedünk, az a rendezett park, a csend, a jó levegő. Az érintettek ismételten hangot adtak ebbeli óhajuknak, de ez senkit sem érdekelt. A felesleges, de látványos kormányzati gigaberuházásokba ölt milliárdok fenntartják a gazdasági növekedés látszatát, és segítenek az adófizetők pénzét kormányközeli zsebek felé terelni, ez a lényeg. A jelen esetben ehhez járult még egy mindent eldöntő szempont: Orbán Viktor szemet vetett a Nemzeti Galéria várbeli épületére, onnan tehát a múzsáknak távozniuk kell előbb-utóbb.
Élelmes hívei ehhez a gombhoz varrták a Liget-projekt kabátját. A városrendezési jogszabályokat úgy erőszakolták meg, hogy pont megfeleljenek a kiagyalt tervnek, mintha csak rá szabták volna. A múzeum-liget torz ötletét kulturális guruk megideologizálták, a létesítmények terveit szakmainak beállított építészeti zsürik elbírálták, ment minden, mint a karikacsapás. A lakosság, ahogy egy lakossághoz illik, otthon maradt. Ha megkérdezték, ellene volt az egésznek, és nem bánta volna, ha a tiltakozók vagy a zöldek, szóval, ha valaki elintézi nekik, hogy a Liget liget maradjon, de ha nem, mit tehet ugyebár? Nép, amely kiáll a maga igazáért addigra nem maradt a Kárpát-medence alján.
Odafenn a Várban ezalatt a miniszterelnök hűséges talpnyalói különös kísérletbe kezdtek. Lehet-e egy egész városrészt önmaga panoptikumává változtatni? Nemhogy viaszba, de téglába-betonba merevített élettelen, hű mását visszacsinálni annak, ami valaha volt? Alig több mint száz esztendeje épült, a háborúban lebombázott, már a maguk korában is korszerűtlen, historizáló épületek emelkednek ki most egymás után a földből: főhercegek és testőrök tanyája, főhadparancsnokság, lovarda, anélkül, hogy bárki tudná, mire használják majd ezt a sok díszes, de valódi műemléki értékkel nem rendelkező palotát. Ezzel szemben pusztulnia kellett szinte mindennek, ami a lebombázott város organikus fejlődéséről árulkodott: a patinás környezetbe ízléssel illeszkedő modern épületeknek. (Épp egy hete búcsúztattuk a Szentháromság téren Jánossy György lerombolt diplomataházát.)
Lám, nem igaz, hogy ne lehetne a történelem szemétdombját reciklikálni! A kétszeres önbecsapás ritka példájaként a budai Vár új lakója egy olyan korszak, a Trianon utáni neobarokk társadalom díszleteivel veszi körül magát, melyet már a konzervatív kortárs, Szekfű Gyula is történelmi giccsnek talált és a múlt meghamisításáért kárhoztatott. Márai pedig éppen a vár polgárnegyedét ellepő szörnyű kormányzati épületek ellen emelt szót. S az akkori keresztény-nemzeti kurzus is milyen véget ért…
A Magyar Zene Házának megnyitóján Orbán Viktor üzent: ha megnyeri a választásokat, felépül a Nemzeti Galéria a Liget kellős közepén. Nem tette hozzá, de tudjuk, a Balaton, a Fertő, a Tatai és Velencei tó partján is robog majd tovább az úthenger. Az ország házában pedig zakatol a napi üzleti érdekhez igazított törvénygyár, megépül Paks2 és rengeteg stadion, növekszik tovább az államadósság, valamint a szakadék a félelmetesen gazdagodó klientúra és a többség életszínvonala között.
A Nemzeti Galéria azonban most még a Várban van, igen jó helyen. A Városliget koporsójába sem verték bele az utolsó, a legnagyobb szeget: még nincs akadálya annak, hogy a lebontott Petőfi csarnok helyét parkosítsák.
S talán a szétlopott országból is maradt valami. A jobboldali felforgatók által szétzilált jogrend helyreállítható, az egymásra uszított nemzetrészek összebékíthetők, a természetnek okozott sebek egy része begyógyítható, európai jóhírnevünk idővel visszaszerezhető.
1998 tavaszán, az országgyűlési választások két fordulója közt – akkor még volt két forduló – azzal álltunk a nyilvánosság elé Karátson Gáborral, hogy aki nem akarja, hogy Visegrádnál megépüljön a gát, az ne szavazzon a szocialista-liberális koalícióra, mert Horn Gyula elárulta a Duna ügyét. Akkor ez állítólag számított valamit.
Ezért most kötelességemnek érzem, hogy kijelentsem: nem szavazhat többé jó lelkiismerettel Orbán Viktorra és az ő rendszerére, akit aggaszt, amit évek óta tehetetlenül szemlélünk - természeti, épített és szellemi örökségünk rombolása.
Megjelent a Magyar Hang 2022. február 4-i 2022/6. számában.