Azok közé tartozom, gondolom ti is, akik szégyenkezve bár, de az egyesült ellenzék jelöltjeire adták le szavazatukat – akiknek kormányzását egyébként a hátunk közepére se kívánnánk –, hogy végre megszabaduljunk Orbán Viktor uralmától, aki az ország törvényes rendjét felforgatta, a nemzetet kettészakította, az állam vagyonát híveivel felprédálta és elérte, hogy a magyar nevet Európa-szerte gúnnyal és megvetéssel emlegessék.
Ez a kívánságunk azonban nem teljesült. A régi, jólbevált – horthysta-kádárista – alapokra épült orbáni pártállam épülete szilárd, szilárdabb, mint valaha. Olyan szilárd, mint Putyin, Erdogan vagy Lukasenka rendszere. De nem azért szilárd, mert a nép bízik a vezetőiben, hanem azért, mert nem bízik önmagában. És nem azért nem fogyott el a Fidesz többsége, mert a szavazók elhitték, amit a pártszolgálati propagandagépezet sulykol belénk, hanem azért, mert az ellenzéknek nem volt megjegyezhető, hiteles mondanivalója. Pártok, melyek nem tudnak megszűnni vagy képtelenek meggyökeresedni: külön-külön is nehéz volna megmondani róluk, hogy mit képviselnek. Hát még így, együtt, egy miniszterelnök-jelölttel, aki mögött egyik sem áll, és akik mögötte állnak, bár ne állnának.
A politikai siker valamennyi eszköze a kormány oldalán: parancsait vakon teljesítő janicsárhad, az államkincstár mint pártkassza, a nemzet vagyona hűbéresek kezében, Záhonytól Hegyeshalomig hatalmas, egybefüggő médiafelület. S a nép, az istenadta nép, amely pont ilyen bánásmódhoz szokott.
2022 első tanulsága, hogy ilyen erőfölénnyel szemben – amit Orbánék gátlástalanul kihasználnak – a választási kampányban győzni nem lehet. Az egybites üzenetek, útszéli rágalmak versenyében a Fidesz verhetetlen. A politikai harc kimenetele azonban nem ezen múlik és nem az utolsó hónapokban dől el, hanem két választás között.
A második, hogy a Fidesztől csak ellenzékével együtt lehet megszabadulni. Erre most majd kedvező alkalom kínálkozik.
Az új süteményt, persze, nem a resztli-pártokból kellene összegyúrni. De komolyan, mintha politizálni nálunk kizárólag a tehetetlen pártok és tehetős kitartottjaik kiváltsága volna! Ez, gondolom, annak köszönhető, hogy a rendszerváltozás 1989-ben ennyire felemásra sikerült: a rendszer változott ugyan, de nem a népakarat változtatta meg. És valljuk be, nem sokat változtunk mi sem, posztszovjet alattvalók. Az értelmiség menekül a politikától. A néptől mi sem áll távolabb, mint az összefogás, a közös érdekérvényesítés gondolata („bajom lehet belőle”). Aki okosan lapít, megtalálja a számítását a NER rendszerében. Aki nem találja, külföldön próbál szerencsét. Az iskola, a kultúra, a tudomány, a természet, a birtokviszonyok vagy a munkavállalói jogok ellen intézett kíméletlen támadások, zsákmányszerző hadjáratok áldozatai nem sietnek egymás segítségére. Ha tiltakoznak, még a látszatát is kerülni igyekeznek annak, hogy tiltakozásuknak politikai indítéka volna.
A rendszer: példátlan hatalomkoncentráció; a nemzet vagyona, tudása, közintézményei felett az állampárt rendelkezik, kizárólagos jogon. A választóktól nyert felhatalmazás a hatalomgyakorlásnak többé nem oka: következménye.
De hiába a választási siker: a következő években az Orbán-klán bevételi terveit komoly veszély fenyegeti, ezt megsínyli majd az ország, és az elégedetlenség kikezdi majd a nagy vezér mítoszát. Európa vezetői ezentúl nem nézik ölbe tett kezekkel az uniós források szétlopkodását. A guruló rubel elmarad. A Selyemúton forró elvtársi üdvözleten kívül eddig nem sok érkezett. A kieső jövedelmet hazai forrásból kell pótolni: a rablógazdálkodás fokozódik. Nyomulnak máris az óriásbirtok és a tömegtermelés igényeihez idomított mezőgazdasági monokultúrák, a biológiai sokféleség gyilkosai. Feldübörög a nehézvegyipar: a vas és az acél egykori országa akkumulátor-nagyhatalom lesz, ennek valamennyi környezeti következményével. Újabb felesleges építkezésekbe, ingatlanspekulációba, természetpusztító „turisztikai” nagyberuházásokba ölt milliárdok erősítik a strómankapitalisták lojalitását a NER-hez. Oktatásra, gyógyításra még annyi se jut, mint idáig: a nagy ellátórendszereket elnyeli a felháborítóan gazdagok és a tűrhetetlenül szegények világa között tátongó szakadék. A túlterhelt és alulfizetett pedagógusokon szigorúbban fogják bevasalni a kurzusideológiát, vigyázva, nehogy az iskolarendszer önállóan gondolkodó fiatalokat neveljen olcsó és engedelmes munkaerő helyett. És hát igen, ahogy emelkednek az árak és növekszik az elégedetlenség, úgy szaporodnak majd a rendszer leleplezett ellenségei, akik ellen harcolni kell, nem válogatva az eszközökben, mert ha nem akadna ellenség elegendő, nem volna ki ellen harcolni. Nem fognak válogatni az eszközökben, mozgalmas éveknek nézünk elébe.
Közben a pártok felbomlanak, újjáalakulnak, új alkuk köttetnek, a lakájmédia tovább mocskolódik és a megmondóembereknek mindig igazuk lesz. Még hogy a történelem nem ismétli magát! Ugyanazt a hülyeséget hajtogatja szenilisen akárhányszor, dehogynem.
A győzelem és vereség nagy pillanataiban a politikai szappanopera hőseinek betanult viselkedését feszengve nézem: ki hogyan próbál a nyilvánvaló kudarcból a többiek hátán kimászni. A lapos fordulatok és rosszul megírt dialógusok egyre kevésbé kötik le a figyelmemet. De micsoda gyerekes elképzelés volt az is, hogy a cselekményt mi, innen a nézőtérről befolyásolni tudnánk. És már nem a kibontakozás útját keresem, hanem a kikapcsológombot: tűnjetek el! Hol van az megírva, hogy a huszonegyedik században egy elavult és kiüresedett, a velejéig korrupt parlamenti rendszerben dőljenek el a dolgok, amikor már rég nem ott dőlnek el?
A haza elveszett, ez nem újság – mindig el szokott veszni, ez egy ilyen haza –, közben a végvárak itt-ott még állnak. Maroknyi őrség védi őket, néha sikerrel. Amire a pártok nem hajlandók és nem képesek, próbálnak valahogy segíteni magukon: igyekeznek megvédeni, amijük még maradt, legyen az munkahely, élőhely, műemlék, igazság, csend – szabadságuk kicsiny, egyre kisebb köreit.
Csakhogy az elszigetelt helyi kezdeményezések sorsa többnyire kilátástalan. Sikerre a széleskörű, jólszervezett civil összefogásnak lenne esélye, és ez megkívánja az érdekek, szakmák, szervezetek és meggyőződések együttműködését. Ehhez nem pártok kellenek, csak értelmes, elszánt emberek. Akiknek van még veszítenivalójuk és nem akarják elveszíteni. Vagy akiknek már nincs. A szolidaritás azonban, valljuk be, nem erős oldalunk. Egyebünk viszont nincsen. Esetleg próbálkozhatnánk vele. Tulajdonképpen ezért írok, hogy megkérdezzem, mi erről a véleményetek: érdemes? Majd légyszi, válaszoljatok.