Az alábbiakban közreadjuk Erdődiné Visnyovszky Ágota természetvédelmi mérnök, humánökológus írását kiadványunkról.
Könnyű volna magasztaló sorok sokaságába fullasztanom a kedves Olvasót, amikor e politikai röpiratról van szó; bár a szerzők külön kiemelték, hogy nem céljuk minden zöld véleményének képviselése azt hiszem mégis sikerült megtalálni azt a legnagyobb közös osztót, aminek mentén egyet tudunk érteni. Dicsérő frázisok halmozása azonban azért is szükségtelen, mert minden fejezet sugározza magából az elképesztő önbizalmat és kellő elismeréssel adózik önmaga felé.
Az előszó olvasása közben, talán többeknek hevesebben kezd verni a szíve, amikor intézkedéseket ígér a következő tartalom, de mindenki nyugodtan vehet egy mély levegőt, mert erre azért nem kerül sor. A programtöredékek megmarad azon kényelmes elméleti síkon, ahol még könnyebben egyetértésre talál és nem kockáztat meg konkrét, “holnaptól már csináljuk így” javaslatokat. Mintha csak azt mondaná, hogy “van itthon liszt, holnap reggel süssünk palacsintát és együk házi lekvárral!”, de hogy mennyi lisztből, mennyi palacsintát, ki süssön, hánykor… azokra már elegánsan nem válaszol. Minden fejezet része a “Célok és eszközök”, de itt leginkább csak célok megfogalmazásával fogunk találkozni.
“Szó nincs lemondásról” - állítja a kedvcsináló előszó, ez viszont nyilvánvaló csúsztatás, majdnem propaganda. Élünk egy nagyon ellustult politikai környezetben. Az egyes emberek politikai identitása nemhogy pártokra, csupán két névre butult le; az egyiknek kezet csókolunk, a másik tehet mindenről; kinek melyik ízlése szerint választhat. Akár vidéken, akár városban élünk, nem kell alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz; ugyanazt az életmódot követhetjük bárhol; autóval elmegyünk a hipermarketbe, hazamegyünk, netflixet nézünk, rendelünk hozzá egy pizzát stb. Jön erre itt ez az ökológiai politika és azt várja tőlem, hogy tájékozódjak helyi kérdésekről, álljak szóba emberekkel és jussak velük konszenzusra, hozzak nem csak pénzügyileg hanem környezetileg és társadalmilag felelős döntéseket... Lássuk már be, hogy ez strapa; elég masszív elvárásokat támaszt a társadalom felé e társaság, amihez határozottan nem vagyunk hozzászokva. Persze ez a strapa a túlélésünk záloga, kérdés, hogy akarunk-e túlélni?
“Jusson mindenkinek tisztességes munka, amelyből megélhet, és senki ne élhessen tisztességtelen úton szerzett jövedelemből” - a világ ilyet szerintem még nem látott, ezért égetően fontos lenne egy ilyen célkitűzés mellé megválaszolni a hogyanokat.
Kassák valahogy így fogalmaz “(...) de én már tudom, hogy nem a szónokok, nem a zászlóvivők és nem a mártírok fogják megváltani a világot. Senkit nem akarok semmire rábeszélni. De mindenki előtt meg szeretném mutatni, hogy aki ember az a csatorna piszkából is tisztán léphet elő, mint az arany, és a hóhér kötelékéből is kiszabadíthatja a nyakát.” - az ökológiai politika kérdése az, hogy a saját magunk által sodort ökológiai válság köteléből, amiből már a hurkot is megkötöttük, hogy szabadítjuk ki a fejünket?
Azt hallottam, hogy egy zöld párt szükségszerűen kisgazdapárt kell, hogy legyen; lokalizáció, természeti értékek megőrzése, másként gazdálkodás, egészséges élelmiszer, egészséges környezet; éppen ezért szinte természetes, hogy programtöredékekben elegáns helyet kap a “Természeti létforrásaink megőrzése és a vidék megújítása”, rá is fordulnék erre a fejezetre az értelmes egyet-nem-értés szándékával.
Számomra nehezen értelmezhető, hogy a fejezetben mi alapján kaptak helyet egyes témakörök és mi alapján maradtak ki mások; önkényesnek érzem a problémák súlyozását és az egyes résztémák kifejtésének alaposságát. Kicsit komolytalanná teszi számomra például az, amikor a városból vidékre költözés erősítését, vagy a fiatalok gazdálkodás iránti kapcsolódását írja le, és úgy ahogy van, nem kerül említésre az agrár szakképzés, felsőoktatás helyzete, hazai jellemzői, de a Gyüttment mozgalom, - ami egy nagyon szép, de súlyát tekintve azért érezzük, annyira nem jelentős momentum - viszont igen.
A fejezet olyan sok témába belekap, hogy olvasása után az embernek óhatatlanul cikáznak a gondolatai, de most igyekszem követni a szöveget.
Nyilvánvaló, hogy egy politikai kiáltványtól nem várunk mélyremenő természetföldrajzi ismertetőt, de azt gondolom, hogy ha már egy általános bevezetéssel kezdünk, ahol a magyar tájgazdálkodás fő alakulását akarjuk bemutatni, akkor igenis kell legalább két költői mondatban bemutatni azt, hogy milyen természeti adottságokkal rendelkezik az ország, micsoda egészen apró, mozaikos diverzitása volt a hazai tájgazdálkodásnak - és persze ezzel szorosan összefüggő, helyi szokások, kultúra, tájszólás, hiedelemrendszer és nem utolsó sorban agrár tudás, ami a mai napig megtalálható (nyomokban). Azt gondolom, hogy ezt vétek kihagyni és ott kezdeni a történetet, hogy a téeszek… Az alapelvek általánosságai közül egy dolgot emelnék ki: “olyan kihívásokkal kell megküzdenünk, amelyekkel egyetlen korábbi generáció sem találkozott”, ezzel vitatkoznék, mióta civilizáció van, azóta küzdünk ugyanezekkel a problémákkal, nem váratlanul szakadtak a nyakunkba ezek a kérdések, a földi élet folyamatosan drasztikusan változik és mi alapvetően folyamatosan rontunk a helyzeten; a különbség az, hogy a természet kimerülni látszik a próbálkozásainkban.
Korábban már jeleztem, hogy a “Célok és eszközök” alcím túl sokat ígér, az eszközöket csak valami speciális szemüveggel lehet a sorok között kiolvasni.
Lássuk a célokat; “városival összemérhető életszínvonal”, mint cél a vidék esetében nem vagyok benne biztos, hogy nem valósult már meg, ez talán egy olyan általánosítás, amiben elveszik az igazság. Egyrészt a lassan elhaló középosztály ugyanúgy él városban, mint vidéken, az meg, hogy valaki egy kőbányai lakhatatlanná nyilvánított, szociális bérlakásban vagy egy omladozó vályogházban nyomorog, egyformán elfogadhatatlan. “A vidéki életforma sajátosságai” - meglátásom szerint itt is legalább egy rövid felsorolásban törekedni kell a konkrétumokra; ilyenformán nem lehet tudni, csak sejteni, hogy mit értünk ez alatt a kifejezés alatt, ugyanezt gondolom az “olyan művelési formák” kifejezésről.
Az ökológiai gazdálkodás egyik alapvető kérdése a parcellaméret, illetve a táblák közötti élőhelyek létrehozása. Egyértelmű, hogy ez mindenképpen egy támogatandó célkitűzés, de az ezzel kapcsolatos eszmefuttatást lezárni azzal, hogy a mikroklíma javításával a gazdálkodás eredményességéhez is hozzájárulhat, nagyon manipulatív. Itt igenis le kell írni, hogy rövid távon az egyes gazdálkodóktól ez áldozatot kíván, munka van a kialakításával, a fenntartásával, ezek a sejtetett pozitív hatások pár éven belül nem hoznak látványos hasznot, a kiesett területek bevételkieséséhez képest főleg nem. Az AKG támogatások például - egy logika szerint kijelölt területeken - pontosan az ilyen gazdálkodást erősítik; a kihagyhatatlan pénzügyi támogatások terhe alatt viszont, a tapasztalatok szerint a gazdálkodók többségét egyáltalán nem győzte meg ezen előírások értelme. Cserébe a támogatási pénzből beszerzett hatalmas gépekkel egy este alatt be fogják tudni az egészet szántani, amikor a támogatás véget ér. Az ökológiai gazdálkodás egy vesztes stratégia akkor, ha táji szinten nem csinálja mindenki (vagy legalábbis a kritikus többség).
Már ennél a témánál fel lehet hozni azt, ami teljesen érthetetlen, hogy kimaradt e fejezetből; a vadgazdálkodás helyzete. (Persze, ha valódi politikai ambíciókkal bír a szerzői társaság akkor érthető, ha kerülik a témát). A lassan extenzív állattartásba forduló vadgazdálkodás megnehezíti például a mozaikos tájgazdálkodás kialakítását is, hiszen ha most búvósávokat alakít ki valaki, akkor valószínűleg csak az amúgy is túlszaporított vadállománynak ad még nagyobb teret a pusztításra.
Az erdőgazdálkodásnál különösen fontos kiemelni, hogy nem lehet felaprózni egy élőhelyet, ha annak javítása a cél; ez nem jelenti azt, hogy gigabirtokosokra van szükség, az is egy működő modell, ha több család erdejének van egy kezelője. Az erdőgazdálkodás egészen más paraméterek alapján működik, mint a korábban tárgyalt szántóföldi gazdálkodás, és egyébként a jellemző birtokviszony is más. Határozottan nem elegendő a szálaló gazdálkodás kívánalma, ennél vannak pontosabb szakmai módszertanok (például Pro silva). Meg kell mutatni, a magángazdálkodóknak is, hogy gazdaságilag hogy éri meg minőséget termelni, mennyiség helyett egy természeti folyamatokra alapuló gazdálkodásban. Ugyanakkor értelemszerűen egy tiszta akácosban mondjuk hiába kezd el valaki szálalni, nem lesz belőle diverz élőhely, ezekre a területekre is mondani kell valamit.
Önmagában a termelés tiltása nem elegendő, ilyenkor alakulnak ki azok a helyzetek, amikor a tulajdonosok saját erdeikből lopják a fát…
A vízgazdálkodás témaköre sajnos jelenleg sokkal átpolitizáltabb, mint gondolnánk. Az, hogy természetvédelmi szempontból mi lenne az üdvös trend, ez igazából nem kérdéses (na az, hogy egy-egy konkrét területen hogyan valósítható meg, az már izzasztó, komplex szakmai tudást igénylő munka), a kérdés itt az, hogy ki felel a vízgazdálkodásért. Hatalmas vagyonokat pumpálnak különböző állami és EU-s támogatási forrásokból évről évre a vízgazdálkodásba, amit szépen benyel egy szuperbürokratikus, egyféle tudással rendelkező mérnök infrastruktúra, ahol sem a gazdálkodóknak, sem más állami intézményeknek, sem civil szervezeteknek nem nagyon biztosítanak visszacsatolási lehetőséget (egy-két bizottság, ahol ignorálhatják a nem kívánatos hozzászólásokat). A mostani politikai rendszer megreformálásáról kéne beszélni, hogy hogyan jöhet létre az a platform, ahol szóba lehet egyáltalán ilyeneket hozni, mint ártéri gazdálkodás.
Az élelem-önrendelkezés egy nagyon szép hosszútávú politikai cél lehet - már ha vannak még olyanok. A mostani termelésre, fogyasztói -, vásárlói szokásokra gondolva kicsit olyan az élelmiszer-önrendelkezésről beszélni, mintha egy 200 kilós barátunk úgy döntene, hogy életmódot vált és mi azt tanácsolnánk neki, hogy jövőre fussa le a maratont, mert akiknek az megy, azok mind nagyon sportosak. Azzal alátámasztani a téma létjogosultságát, hogy a friss, hazai termékek iránt növekszik a kereslet, egyszerűen tocsog szubjektív nézőpont elfogultságában. Évente tucatjával mennek az országos kampányok a hazai élelmiszerek népszerűsítésében, bizonyosan vannak statisztikák, amik ezek eredményességét prezentálják, de itt egyszerűen szkeptikusnak kell lenni. A Rövid Ellátási Láncok is egy nagyon szívmelengető törekvés, de szembe kell nézni azzal, hogy az emberek jelentős része szívesebben jár plázákba, mint piacra és biztonságérzetet ad nekik a csomagolás, a cimke, az alapélelmiszereken is. A bevásárló közösségek fejlődése is elismerésre méltó és fantasztikus dolog, de egy országos ökopolitikai programban ennél nagyobb volumenű megoldási javaslatokat kéne hozni; Lengyelországban például a miénkhez hasonlóan elég magas az ÁFA, ott 23%, de az alapélelmiszerek mellett, a mezőgazdasági és erdészeti szolgáltatások ÁFA-ja csak 8% (Magyarországon jelenleg csak néhány hús- és tejterméken van kedvezményes ÁFA - ami klímavédelmi szempontból megint csak meggondolandó, hogy valóban a sertés, marha és juh tenyésztésre akarjuk-e motiválni a gazdálkodókat), egy ehhez hasonló intézkedés sokkal nagyobb lökést adna a hazai termékek piacra kerülésére, vagy a gazdálkodók megerősödésére, mint akár kétszer ennyi bevásárló közösség, mint ami most van. Ezen kívül a bevásárló közösség nem mindenki számára vonzó megoldás, az olcsóbb élelmiszer viszont biztosan az.
Hasonló értetlenséggel nézem, hogy hogyan maradhatott ki a zöld infrastruktúra fejlesztését is kiszolgáló díszkertész szakma. Az ott megfigyelhető trendek alakulása hatalmas mértékben meghatározzák a város és vidék ökológiai szintű összekapcsolódását. A faiskolákat vezető termelők lényegében minden agrártámogatástól elesnek, miközben gazdaságilag és fenntarthatósági szempontból nem elhanyagolható a szerepük. Ha már a Permakultúra mozgalom szintjén hozhatunk jó gyakorlatokat, akkor érdemes a hazai GreenCity akkreditációs rendszert is megemlíteni, amely a zöldfelületek tervezését, kivitelezését hivatott minősíteni.
Az agrár szakképzés helyzetét mindenképpen említeni kell itt, stratégiai szintű kérdés. A legtöbb oktatási intézmény - legyen szó közép vagy felső oktatásról - rendelkezik egy sajátos közösségi élettel (kiemelkedő a Soproni Egyetem kulturális világörökséget képző diákélete), meghatározó a környezete (mint például Budapest első japánkertje a Varga Márton Szakisolában), és jelenleg hatalmas veszélynek van kitéve a központosítás által. Jelentős problémának látom, hogy a természetvédelmi, környezetgazdálkodási oktatás teljesen izoláltan zajlik az agrárképzésen belül, miközben nyilván az lenne a hatékony hosszútávon, ha integrált, holisztikus oktatás folyna, amihez egyébként minden lehetőség adott. A fő célok között szerepel: “ösztönzi a fiatalok vidéki életkezdését és letelepedését” - az agrár szakképzésbe olyan fiatalok lépnek be százával, akik életüket nyilván nem városi környezetben egy íróasztal mögött képzelik el, így az ő megtartásuk lehet a kulcs ezen cél megvalósításához.
Bár intézményi szintű javaslattételt nem találunk jelen értekezésben, de őszinte kíváncsisággal tölt el, hogy a szerzők hogyan képzelik el azt az agrár szakpolitikai rendszert, ami kellően tudja támogatni a gazdálkodókat, minden érintett ágazatban - ha nem is főosztályok, osztályok szintjén, csak úgy nagyságrendileg.
Reménykedve várom, hogy mi lesz a Harmadik út folytatása; bár fogalmam sincsen, hogy hogyan kell politikai forradalmat csinálni és sajnos/szerencsére nem is éltem át ilyesmit; valahogy úgy képzelem, hogy egy szubszidiaritást hangoztató mozgalom vidékfejlesztési programját a gazdálkodóknak kell címezni és gazdálkodói nyelven kell megfogalmazni.