6. oldal / 8

V. MILYEN LESZ A JÖVŐ?

Olyan lesz, amilyen a ma iskolája. Az oktatásügy ezért nem a szakpolitikák egyike, hanem egy politikai program életrevalóságának a próbája.

A magyar közoktatás színvonala ma egészében véve jobban elmarad a kor követelményeitől, mint egy fél évszázaddal ezelőtt. A rendszer részben megőrizte, részben újra előállította sokat kárhoztatott vonásait: az agyonközpontosított szervezet túlterhelt és alulfizetett, feladatukra csak részben felkészített pedagógusokat kényszerít arra, hogy tudnivalók túlméretezett tömegét próbálják átadni olyan tanulóknak, akiknek fejlesztésére, motiválására, felzárkóztatására, szocializálására és tehetségük gondozására az iskolában jelenleg sem idő, sem hely, sem megfelelő módszerek nem állnak rendelkezésre. A magyarok következő nemzedéke így a mostaninál tudatlanabb, szegényebb, együttműködésre alkalmatlanabb lesz.

Alapelvek

1. Miért járunk iskolába?

Az iskolában a fiatalok felkészítése zajlik jövendő életükre, de nemcsak készülnek ott, hanem élnek is; életük meghatározó részét töltik e falak között, s ottani beilleszkedésük döntő hatással lesz önismeretük, önértékelésük alakulására. Az intézményrendszer feladata képességeik kibontakoztatása, érdeklődésük felkeltése a tudnivalók iránt, és olyan készségek fejlesztése, melyek nélkülözhetetlenek az önálló tájékozódáshoz, a sikeres helytálláshoz és a harmonikus együttéléshez. A kultúra átadása és megújítása döntő mértékben a közoktatási intézményekben zajlik, minősége a tanár–diák kapcsolaton múlik, és megkívánja a részvételt az iskolai közösség életében. Mindezt nem pótolhatja az informatikai rendszerek révén elérhető tudás, sem a kulturális minták egyéni elsajátítása. Mostani iskolarendszerünkben azonban nincs lehetőség ilyen személy- és problémaközpontú, gyakorlatorientált pedagógiai munkára, közösségépítésre.

2. Mit kellene megtanulni?

A legnagyobb baj még csak nem is a tanszabadság teljes hiánya, az oktatás-szervezés bürokratikus kötöttségei és a központilag előírt – teljesíthetetlen és az életkori sajátosságokkal mit sem törődő – tananyag, hanem a tanterv értelmét illető, egyre növekvő tanácstalanság. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a modern iskolarendszer alapjait lefektették, szükségesnek és lehetségesnek tűnt, hogy ott a fiatalok a korszerű műveltség valamennyi területén megbízható, azaz a tudományok mindenkori állásának megfelelő ismereteket szerezzenek. Azóta ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A civilizációnk fenntartásához nélkülözhetetlen tudományos tudás mennyisége és bonyolultsága kizárja, hogy annak alapjait bárki egészében elsajátítsa. A közoktatás fő feladata többé nem a felgyülemlett irdatlan tudástömeg átzsilipelése volna a befogadására képtelen serdülő agyakba, hanem

a tudásszomj felkeltése, kreativitásuk bátorítása, a tanuláshoz és önálló véleményformáláshoz nélkülözhetetlen készségek és képességek, alapvető műveltségelemek elsajátítása.

3. Min múlik egy oktatási reform sikere?

A pedagógusokon. Érdekes, hogy ezzel a nyilvánvaló ténnyel eddig egyetlen oktatási reform sem vetett számot a rendszerváltozás óta. Az iskolarendszer ott működik jól, ahol a legjobb egyetemek tehetséges diákjai a legnagyobb számban választják a pedagógus hivatást. Magyarországon ennek az ellenkezője történik.

A rossz munkakörülmények, a megalázóan alacsony bérek és a túlterheltség az újakat elriasztja, a régieket elüldözi a pályáról. Ami pedig a reformokat illeti, azokat eleve kudarcra ítéli, ha előkészítésük, tervezésük és végrehajtásuk nem a pedagógustársadalom részvételével és egyetértésével történik. Ezért a központilag levezényelt, kampányszerű reformokkal szemben előnyben részesítenénk az iskolák és fejlesztő műhelyek decentralizált támogatását.

Célok és eszközök

1. A pedagógusképzés és -továbbképzés középpontjába a változó pedagógusszerepre való felkészítés kerüljön. A jövő tanítóinak, tanárainak fő feladata a tudás „átadása” helyett egyre inkább a tanulási környezet megszervezése lesz, az egyéni–csoportos–közösségi tanulási folyamat segítése, mentorálása. A „kicsinyített tudomány” jellegű tantárgyak tanítása mellett és helyett a valóságos helyzetekben való komplex tanulás pedagógiájára kell felkészíteni a pedagógusjelölteket. A pedagógusoknak tudniuk kell kezelni azokat a kihívásokat, amelyekkel az ökológiai válság, a globális és helyi társadalmi konfliktusok, a kommunikációs környezet viharos átalakulása szembesíti az iskolát. Ezek a változások – a tanulás-tanítás folyamatát érintő változásokat is beleértve – ma kevésbé láthatóak előre, mint valaha, ezért is van szükség nyitottabb szemléletű képzésre.
2. A tantestületek és iskolaigazgatók kapjanak több önállóságot az oktatás-szervezés, tantervkészítés, a taneszközök, valamint a munkatársak, illetve intézményvezetők megválasztásában.
3. Az oktatásirányítás intézményrendszerének decentralizálása teremtsen lehetőséget arra, hogy a pedagógusok, a munkájuk szakmai felügyeletét ellátó szakigazgatás, a szülők és az érintett települési önkormányzatok, ki-ki a maga illetékességi körén belül, de egyenrangú partnerekként vehessenek részt a döntéshozatalban.
4. A pedagógusok munkáját támogató szakemberek (fejlesztő- és gyógypedagógus, szociálpedagógus, pszichológus, logopédus, szabadidő-szervező, pedagógiai asszisztens) legyenek folyamatosan elérhetők minden intézményben, közreműködésük legyen szerves része a tanulás-nevelés folyamatának.
5. A pedagógusok bérének fokozatos és kiszámítható növelését differenciáltan kell végrehajtani, a valóságos munkaterheknek megfelelően, a kiválóság, illetve a munkakörülmények nehézségének figyelembevételével. A jogszabály a kötelező kontaktóraszámnak ne az alsó, hanem a felső határát állapítsa meg, a jelenlegi minimumnál alacsonyabban.
6. A sikeres tanító-nevelő munka előfeltétele, hogy a családok és az iskola között jó együttműködés alakuljon ki, hogy a gyerekek szeressenek iskolába járni, és ott tartalmasan töltsék idejüket. A korszerű pedagógiai módszerek és a kreatív, rugalmas tanulásszervezés ezt a célt szolgálja. Azonban a személy- és problémaközpontú, gyakorlatorientált, interaktív és kooperatív, a tanulók egyéni képességei és hajlamai szerint differenciáló pedagógia lényegesen több időt igényel, mint a tudás „átadásának” frontális módszerei. Ezért növelni igyekeznénk az iskola vonzáskörében töltött időt, ezen belül azonban a kötelező tanórák számát csökkentenénk, míg a szabadon választható, a tanulók kreativitására építő tudományos, művészeti, műszaki, sport- és gazdálkodási tevékenységek választékát jelentősen bővítenénk. A személyi és tárgyi feltételek ehhez az intézmények összefogásával, térségi szinten biztosíthatók, egyúttal feltételezik a jó együttműködést az iskolarendszeren kívüli társintézményekkel is (pl. önkormányzatok, sportegyesületek, kulturális szervezetek). Pedagógiai szempontból és a települések fejlődése szempontjából is kívánatos, hogy a tanulók lakóhelyükhöz a lehető legközelebb jussanak alapfokú oktatáshoz. Az iskola az egyik legfontosabb közösségszervező tényező, és viszont: nehéz elképzelni jól működő iskolát eleven társadalmi kapcsolatok, közösségi támogatás nélkül.
7. A tananyag csökkentése vagy növelése helyett annak radikális újragondolására volna szükség, tekintettel korunk kulturális változásaira és az iskola megváltozott szerepére. A Nemzeti Alaptanterv elsősorban oktatási-nevelési irányelveket fogalmazzon meg, a tartalmi követelmények szorítkozzanak a minden diáktól elvárt közös minimumra. A helyi tantervek elkészítését az oktatásirányítás mintatantervek és képzési „csomagok” terjesztésével támogassa. Egy új Nemzeti Alaptanterv elkészítését előzze meg többéves, elmélyült szakmai–tudományos kutatómunka; ez támaszkodjon a pedagógusok tapasztalataira, és a legkiválóbb pedagógusok vegyenek benne részt. Az iskolarendszert meg kell kímélni a voluntarista rögtönzésektől: csak megfelelően előkészített és fokozatosan bevezetett reformok lehetnek sikeresek. Álljanak a pedagógusok rendelkezésére feladatbankok, ahol az új tanulási környezetnek megfelelő, problémaközpontú, projektalapú munkát segítő anyagok elérhetők, illetve lektorálva megoszthatók. Szűnjön meg a tananyagot ma jellemző kettősség, melynek jegyében az elemi létforrásainkat fenyegető veszélyek bemutatása a természettudományokra hárul, miközben a romlás okai a humán tárgyak tananyagában változatlanul a haladás és jólét vívmányai gyanánt szerepelnek.
8. Az állami tankönyv-monopólium kártékony és felesleges. Az oktatás-irányítás szerepköre ezen a téren is elsősorban a minőség biztosítása legyen, a tankönyvek engedélyezése, a kutatómunka és a kínálat megújításának támogatása. Számolni kell azzal is, hogy a tankönyv ma már csak egyike a könnyen elérhető információforrásoknak.
9. Az oktató-nevelő tevékenység megszervezésének jogával egyaránt élhetnek önkormányzatok, alapítványok, egyházak, illetve magánúton szervezett tanulócsoportok. Amennyiben a törvényes követelményeknek megfelelnek, ezek részesüljenek egyenlő támogatásban. Azokon a településeken, ahol csak egy iskola működik, a fenntartó jellegétől függetlenül érvényesüljön a világnézeti semlegesség elve.
10. A költségvetési támogatást élvező intézmények lehetőleg egységes beiskolázási elvek szerint működjenek. A különböző képességű és helyzetű gyermekek számára – minden szempontot figyelembe véve – előnyösebb, ha együtt nevelkednek. Jelenleg azonban a leszakadó csoportok gyermekeinek egy része olyan súlyos hátrányokkal érkezik az iskolába, hogy az ebből származó kulturális különbségeket a szülők gyermekeik számára elviselhetetlennek tartják, a pedagógusok pedig képtelenek kezelni. Csakhogy a lemaradókat nem kis részben azok az életidegen követelmények teszik lemaradókká, melyeket a rendszer támaszt velük szemben. Egységes tantervvel, differenciálatlan pedagógiai módszerekkel a kulturális szakadék áthidalhatatlan, de nem is várható, hogy azt az iskola egymagában kezelje. Ehhez a halmozottan hátrányos helyzetű családoknak sokoldalú segítségre volna szükségük. Adminisztratív eszközökkel a spontán szegregáció nem számolható fel, de már rövid távon is mérsékelhető lenne, ha a hátrányos helyzetű gyermekeket fogadó intézményekbe irányulna a legtöbb szakmai és anyagi támogatás. A jelenlegi helyzet ennek, sajnos, éppen a fordítottja.

• Előző
• Tovább