Tagunk, Pauló Gergely válaszát közöljük az alábbiakban.
Előre bocsátom, hogy egyes szám első személyben fogok reagálni, hiszen bár a Harmadik út megírásában közreműködők nagyjában és egészében egyetértenek a kiadvány tartalmával, minden bizonnyal vannak kisebb-nagyobb különbségek az értelmezésben, az interpretációban (ahogy ez egyébként teljesen normális bármely szellemi műhely esetében, amely nem silányult a mai politikai pártok színvonalára), így nem szeretném a saját válaszomat a többiekével tökéletesen egyező álláspontként feltüntetni.
Ágota kritikáinak jó része hasonló tőről fakad, mint a korábbi kritikák jó része: abból, hogy konkrét, kézzelfogható, holnaptól végrehajtható intézkedéseket várt az írástól. Ezzel szemben a kiadvány vállaltan nem szakpolitikák gyűjteménye, hanem az ökopolitika általunk lényegesnek tartott elveit megvilágító, és intézkedési irányokat felvillantó, vitára és továbbgondolásra alkalmas irat. Úgyhogy számos ponton nem elvi különbségről, az álláspontunk különbözőségéről van szó, csupán az írás célja és keretei adta sajátosságokról és azok kritikájáról. Mindemellett azt is gondolom, hogy bármiféle rendszerkritikus törekvést az elvek minél pontosabb lefektetésével kell kezdeni, mert ha egyből intézkedni akarunk, akkor könnyen beleesünk abba a hibába, hogy nagyon gyorsan indulunk el egy nem kívánt irányba. A másik oldalról pedig: mégha a felvázolt elveknek a gyakorlatban való érvényesítése számos buktatót rejt magában, és biztosan nem is fog gyorsan és maradéktalanul megtörténni, még mindig jobban járunk egy jó irányba történő bukdácsolással, mintha rohamléptekkel haladnánk a szakadék felé.
„Szó sincs lemondásról.”
Nem, ez (talán a látszat ellenére) nem csúsztatás, még kevésbé propaganda. A véleménykülönbség abból fakadhat, hogy Ágota leírja az emberek jelenlegi (egyébként agyonmanipulált) értékrendjét és életvitelét, majd azt lefixálva, ahhoz képest tüntet fel hatalmas erőfeszítésnek minden érdemi változtatást. Csakhogy az értékrend, és az életmód (ami az előbbi manifesztálódása) korántsem egy statikus valami. Az én elképzelésem az, hogy a rendszer úgy soha nem fog megváltozni, hogy az emberek a „jó élet” mikéntjéről, a boldogulásról továbbra is a jelenleg uralkodó, mainstream koncepciót vallják magukénak, és ennek tökéletesen ellene dolgozva, hatalmas erőfeszítések árán rákényszerítik magukat, hogy azzal ellentétesen cselekedjenek. A dolog csak úgy tud működni, ha egyre többen felülbírálják magukban az uralkodó boldogságkoncepciót és merőben eltérő elképzelések és célok mentén, egészen másként kezdenek el gondolkodni, élni és tevékenykedni. A cél az emberek tudatának felszabadítása, a képzeletük megragadása, nem pedig a szellemi mozdulatlanság állapotában valamiféle lemondásra való rábeszélés. Kicsit megfoghatóbban: aki nem az anyagi javak fogyasztásának fokozásában látja a saját boldogulását, az nem lemondásnak fogja megélni, ha az előbbi cél anyagi finanszírozására szánt idő jó részét pl. szellemi kiteljesedésére, vagy szociális kapcsolatai ápolására fordíthatja, hanem sokkal inkább felszabadulásként.
„...az ökológiai politika kérdése az, hogy a saját magunk által sodort ökológiai válság köteléből, amiből már a hurkot is megkötöttük, hogy szabadítjuk ki a fejünket?”
Szerintem még egy korábbi lépésnél tartunk: fel kellene ismernünk, hogy a saját bitófánkra való kötél minél hatékonyabb legyártása nem a haladás útja. Ha ezt sikerül megértenünk, a fejünk kiszabadítása már talán nem is lesz olyan nagy feladat. E nélkül viszont az utolsó pillanatig azt fogjuk képzelni, hogy egy gyönyörű nyakkendőt alkottunk.
„olyan kihívásokkal kell megküzdenünk, amelyekkel egyetlen korábbi generáció sem találkozott”
Egyetértve azzal, hogy az ökológiai válság problematikájának gyökere nem egy modern „vívmány”, a problémák mértékének drasztikus növekedése azért komoly minőségi változásba csapott át a jelen generációk életének szemszögéből. Soha korábban nem ütköztünk globális korlátokba, vagyis most először nincs hová „arrébb mennünk”, ha az adott ökológiai rendszer többé nem teszi lehetővé az életmódunkat (a Mars-kolonizációt egyelőre hagyjuk). Soha korábban nem állt fenn a veszélye annak, hogy „pusztán” a mindennapi életvitelünk által (értsd: nem pl. atomháború által) néhány évtizeden belül teljesen lenullázzuk a földi élővilágot, előidézve annak beláthatatlan következményeit. Az emberiség, lélekszámának, életvitelének és technológiájának köszönhetően sosem ütközött még ennyi korlátba egyszerre, mint ma. Végül: sose kellett még szembenéznünk ilyen, az egész emberiséget érintő, és bonyolultságánál fogva kevéssé megfogható problémahalmazzal, mint ma (egy háború, legyen az bármily borzalmas, mégiscsak megfoghatóbb, és a vége mégiscsak elképzelhetőbb, mint egy ilyen civilizációs válságé, amit ma látunk).
Agrároktatás
Jogos hiányosságnak vélem, hogy az oktatáson belül az agrár-szakképzésről nem ejtünk kifejezetten szót pl. a városból vidékre költözés kapcsán. Egyetértve a felsőoktatás ezen részének helyzetére vonatkozó gondolatokkal (a holisztikus, integrált oktatás hiánya, stb.) érdemes lesz ennek szentelni néhány bekezdést.
„Városival összemérhető életszínvonal”
A város (különösen Budapest) és vidék közötti jövedelmi különbségek egyértelműek. Persze az életszínvonal (ami helyett az életminőség kifejezést kellett volna használnunk) sokkal többmindent foglal magában, így az összehasonlítás valóban nem egyértelmű.
„parcellaméret, táblák közti élőhelyek”
Itt is arról van szó, hogy ilyen szintű részletekbe az irat nem volt hivatott elmélyedni. Jó szabályozást csinálni természetesen nem egyszerű, és nem is értek egyet azzal, hogy támogatásokkal átmenetileg egyenlítsük ki a táblák közti élőhelyeket létesíteni hajlandó gazdák bevételkiesését. Itt ugyanis egy súlyos externáliáról van szó, amit a nagytáblás ökológiai sivatagok rónak a környezetre (ami ugye továbbgyűrűzik a társadalomra), így ezt az externáliát egész egyszerűen annak kell megfizetnie, aki ezt a gazdálkodási formát űzi, illetve a fogyasztóknak, akik ilyen termékeket preferálnak. Mindeközben pedig az is elengedhetetlen, hogy a gyakorlatot választó gazdáknak folyamatosan mutassuk meg, hogy miként alakul az élővilág állapota az „alternatív” gazdálkodási módjuk nyomán, hogy legyen esélyük értékelni azt, túllátva a pénzbeni profiton. De – ahogy írtam – mindezen szabályozás kidolgozása túlmutat ezen kiadvány keretein.
A vadgazdálkodás tárgyalásának mellőzése természetesen nem abból fakad, hogy politikai pragmatizmus okán érinthetetlennek tartjuk a témát :). Egyetértve Ágotával, hogy ez masszívan része a tájgazdálkodás problémáinak, javasolni fogom, hogy kerüljön be róla egy fejezet az iratba.
Az erdőgazdálkodásra vonatkozóan sincs alapvető véleménykülönbség, csupán terjedelmi korlátok. Annyit azonban megjegyeznék, hogy itt sem lehetséges szerintem kizárólag a „minőség termelésének gazdasági megtérülésére” alapozni a koncepciót a nélkül, hogy változtatnánk a gazdálkodási környezeten (az externáliák megfizettetésével), és megmutatnánk a gazdáknak, hogy a biodiverzitás hogyan alakul a különböző gazdálkodási formák esetében.
Természetesen a vízgazdálkodás terén (is) elengedhetetlen a mostani politikai rendszer megreformálása, hogy kedvező döntések születhessenek. Az erre való törekvés – azt hiszem – megmutatkozik az írásnak a hatalommegosztásról, szubszidiáris döntésekről és részvételi demokráciáról szóló részeiben.
Élelem-önrendelkezés
Az élelem-önrendelkezés, a rövid ellátási láncok általános preferálása nyilván nem fog egyik pillanatról a másikra megvalósulni, viszont irány-meghatározásnak megfelelő. Az emberek preferenciáiról itt sem érdemes változtathatatlan tényezőként beszélni, meggyőződésem szerint már csak az annak manipulálására szolgáló marketing tevékenység korlátozásával is eredményeket lehetne elérni a „pláza- és szupermarket-kultúra” rovására.
Az alapvető élelmiszerek ÁFA-mérséklése nem világos, hogy hogyan segítené a hazai termékek piacra jutását, hiszen az belföldi és külföldi termékekre egyaránt rárakódik. Érdemi változást ezen a téren pl. az EU 4-szabadság elvének, illetve a szabadkereskedelmi egyezményeknek a felülírása hozhat, amire tartalmaz is utalásokat a szöveg.
A díszkertész szakmával kapcsolatos problémákról és a városi zöld-felületekről is inkább terjedelmi korlátok miatt nem írtunk.