Az alapos és részletes kritikát köszönettel vettük, bőven ad muníciót a későbbi vitákhoz, eszmecserékhez. Nem először és feltehetően nem utoljára éri kritika a Harmadik út című dokumentumot amiatt, hogy az olvasóban hiányérzetet kelt. Érezhetnénk akár úgy is, hogy a szerzők az „ökológiai programtöredékek” műfaji besorolással kívántak kicsúszni a kötöttebb műfajoknál – mint a politikai programok, stratégiák vagy intézkedési tervek – elvárható szerkezeti elemek kifejtése alól. A dokumentum kétségkívül nem tárgyal minden egyes társadalmi szempontból súlyosnak minősíthető kérdést, sőt az egyes témák kifejtésének alapossága is kritika tárgya lehet. A cél végtére is éppen ez volt: vitára ingerelni az Olvasókat, akik megtisztelték a szerzőket azzal, hogy figyelmesen elmélyedtek a szövegben, rámutatnak a hiányokra, aránytalanságokra, tévedésekre. A vitasorozatot látva ez sikerült is. A kritikák segítenek abban, hogy álláspontunkat felülvizsgálva fejlesszük tovább a mondanivalót. Az intézkedések terveinek részletes, akár számszerű bemutatását terjedelmi, illetve műfaji okokból nem éreztük feladatunknak. A dokumentum nem a jelenleg fennálló társadalmi-gazdasági rendszer finomhangolásával kívánt foglalkozni, hanem azzal, hogy miben állnának egy ökológiai rendszerváltás főbb elemei. Nem a részleteket, hanem az irányokat kívántuk vitára bocsátani. Ha az alapelvekről, célokról, az eszközök körvonalairól a vitát követően kialakul egy konszenzus, következhet az intézkedések megfogalmazása és számszerűsítése. Visnyovszky Ágota véleménye segíti ezt a folyamatot, mert számos ponton helyesen mutat rá hiányosságokra, aránytalanságokra. Egyes kritikai megjegyzéseivel azonban – illő tisztelettel, de – nem értünk egyet. Vegyük sorjában.
A zöld gondolat iránt elkötelezetteket gyakorta (mindig) megvádolják azzal, hogy csak tiltakozni tudnak, korlátozni akarják a zembereket a fogyasztásban, közlekedésben építkezésben, szántásban ésatöbbi. Nem vesszük észre, hogy a „keresletet” nagyrészt a „kínálat” alakította ki. Az autózás iránti növekvő igényeket jórészt a városok terjeszkedése, a gyalogosan jól megközelíthető célok távolabbra kerülése vagy a tömegközlekedés leépülése gerjeszti. A fogyasztói társadalom által kínált „jó élet” fogalma, az anyagi és szellemi tömegtermék (pizza, hipermarketek kínálata, online videózás) fogyasztásának növelése gyakran csak pótszerek a közösségek széthullásából, a természeti környezettel elvesztett kapcsolatból, túlhajszoltságból, az egyenlőtlenségekből adódó frusztráció kezelgetésére. Miért nem inkább az okokat kezeljük?
Hasonló a helyzet a politikában is: a hivatásos politika kínálata lassan magához alakította a keresletet. Az önszerveződő civil közösségek, érdekképviseletek leépülése nem elsősorban a lustaság következménye. Az erős, független és öntudatos középosztály hiánya, a történelmünkből adódó tanult tehetetlenség és szándékos politikai beavatkozások egyaránt kellettek ahhoz, hogy a politikai identitások bipolárissá „butultak le”. Azt állítjuk, hogy volna igény egy másfajta, jobb életre, ami nem a hiánybetegségeinkből adódó frusztráció fogyasztással való gyógyítgatását tekinti „jó életnek”, hanem inkább az ember-ember, ember-természet közötti szoros kapcsolatok helyreállításával foglalkozna. Ezeket a mintákat keressük és mutatjuk fel ebben az anyagban, mert azt gondoljuk, hogy ezek megerősítésével, a követendő minták bemutatásával megteremthető egy újfajta „jó élet” fogalma – egy új „kínálat”, ami sokak számára vonzó lehet. A szövegben említett, ma még marginálisnak ható kezdeményezések, mint a rövid ellátási láncok, bevásárlóközösségek szervezői, falura költöző gyüttmentek, ökogazdák feltehetően nem azért tartanak ki az elveik mellett, mert szenvedni szeretnek, hanem mert valami szebbre, jobbra vágynak. Ha ezen kezdeményezések számára teremt kedvezőbb feltételeket az ökopolitika, akkor a pionírok terhei enyhülhetnek, vonzóbbá válhatnak azok az életformák, amik az ökológiai válság leküzdésében segíthetnek.
Egyet kell értsünk a kritikával abban, hogy az ország (még viszonylag jó) környezeti adottságaira, (lassan végleg eltűnő) tájgazdálkodási hagyományaira kitérhettünk volna legalább röviden a felvezetésben. Alighanem szakmai ártalom, hogy ezek leromlása, eltűnése jobban lefoglalja gondolatainkat, mint az hogy az értékeinket ünnepeljük. Hasonlóképpen jogos, hogy az agrár-szakképzésben szükséges irányok felvázolása hiányzik az anyagból, ennek kidolgozására sort kell keríteni.
Vitatkoznunk kell azonban azzal, hogy „mióta civilizáció van, azóta küzdünk ugyanezekkel a problémákkal”, nem egyediek generációnk gondjai. Jelenleg a Földön a hatodik fajkihalási hullám zajlik, aminek okozója az ember. Az ötödik hullám pusztította ki a dinoszauruszokat még jóval az ember megjelenése előtt. Környezet-átalakításunkkal új földtörténeti korba léptünk: az antropocénbe. A klímaváltozással kapcsolatos modellek forgatókönyvei azt vetítik elő, hogy még a legjobb esetben is drasztikusan romlanak az emberiség életfeltételei a század közepére. Nem egy olyan civilizációról tudunk a történelemben, amely felélte saját létforrásait, azonban a globálissá vált civilizáció globális összeomlást idézhet elő – ilyen azért még nem volt. A gazdasági-társadalmi rendszer mélyreható átalakítása nélkül nem kerülhetjük el a súlyos következményeket. De hát ezzel tele vannak ma már a címlapok (mégis megy tovább minden, mintha mi sem történt volna).
Nem fejtettük ki alaposan az anyagban, hogy mi is az a „városival összemérhető életszínvonal” és mik a „vidéki életforma sajátosságai”. Ez csakugyan az egyik legizgalmasabb kérdés, hiszen ezek mögött rejtőzne az a „jó élet” fogalom, ami felé közelíteni szeretnénk. Óvakodnánk azonban attól, hogy ezt definíciószerűen leírjuk. Rossz emlékek fűződnek az „új embertípus”-ok politikai deklarációjához, és még inkább ezen embertípusok kinevelésének kísérleteihez. Mindazonáltal hasznos és termékeny lehetne az a vita, amit e homályos fogalmak tisztázásáról indítanánk. Nem megkerülhető, ha megalapozott javaslatokat akarunk tenni.
A parcellaméretek csökkentése, illetve az élőhelyek (biotópok) helyreállítása nem egyedülálló példák azon gyakorlati megoldások között, melyek a mezőgazdaság környezetkárosító hatásait csökkentik, de pénzbe kerül megvalósításuk, a gazdálkodók együttműködését igénylik, és csak bizonyos idő után hoznak csak hasznot. Ráadásul ezeknek a hasznoknak egy jelentős része nem is profit, hanem ökoszisztéma-szolgáltatások formájában jelentkezik. Valójában a változtatás mindig időt és befektetést igényel. Éppen ezért kellene az átállást és a közhasznok „előállítását” közpénzekből, nevezetesen agrártámogatásokból finanszírozni. A mai támogatási rendszer ezzel ellenkezőleg arra ösztönzi a gazdálkodót, hogy minél nagyobb területen tüntesse el az élőhelyeket, mert azok bevételkiesést okoznak. Még az ugaroltatási kötelezettséget is „megúszhatóvá” teszi a rendszer pl. pillangós, szálas takarmánynövények ültetésével. A biotópok létrehozásának komoly ösztönzésére pedig nem elegendőek a pénzügyi ösztönzők. Az agrártámogatási rendszer nagymértékben felelős azért, hogy a mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő madárfajok állományai harmadával csökkentek az EU-csatlakozás óta, azaz kevesebb mint két évtized alatt. A pénzügyi ösztönzőrendszer átalakítása lehet az agrobiodiverzitás összeomlásának megállításához az egyik kulcs. Ezekben a szakmai részletekben nem gondoltunk elmélyedni a választott műfajunk terjedelmi és stilisztikai korlátai miatt.
A vadgazdálkodást aligha rejtőzködő politikusi ambícióink miatt hanyagoltuk a szövegben, de jogos, hogy foglalkozni kellett volna a túltartott vadállomány korlátozásával. Ennek azonban főként az erdők megújításában lehetne szerepe. A mezővédő erdősávokban, biotópokban nem annyira a túlszaporított nagyvadak, hanem inkább az apróvadak, illetve eltűnőben lévő madárfajok lelhetnek menedékre. Az erdőgazdálkodással kapcsolatos észrevételek irányával nagyrészt egyetértünk, de a kép persze ennél összetettebb. Nem szándékoztunk elmerülni a részletekben.
A vízgazdálkodás átpolitizáltsága, a források elköltésének központi irányítása, átláthatatlansága, a civil kontroll hiánya egyáltalán nem szektorspecifikus. Ezt szinte bármely, a kiadványunkban tárgyalt ágazattal kapcsolatban leírhattuk volna. Éppen ezért szenteltünk külön fejezetet a politikai rendszer megreformálásának (III. Az értelmes egyet-nem-értés politikai kultúrája). Az ott leírt elvek vihetnének közelebb ahhoz, hogy a szakpolitikákban az ökológiai elvek nagyobb teret nyerhessenek, nagyobb lehessen a közösségek beleszólása ezekbe.
Az élelmiszer-önrendelkezéssel kapcsolatos eszmefuttatás újfent azt teszi szóvá, hogy ami ma nem vonzó az embereknek, mert „szívesebben jár[nak] plázákba”, arról inkább ne is beszéljünk, nem reális. A rövid élelmiszerláncok esetében azonban éppenséggel egy olyan trendről van szó, ami ha nem is formálta át alapjaiban a fogyasztási kultúrát, van esélye arra, hogy idővel valós alternatívát nyújtson a sérülékeny globális ellátási láncokkal szemben. Erre pl. a járványhelyzet idején a bevásárlóközösségek forgalmának növekedése az elmúlt évben számos példát hozott. Ezek megerősítését a kormányzat hathatósan segítheti kedvező jogszabályi és támogatási környezettel, ösztönzőkkel. Látjuk annak jeleit, hogy a keretek ilyen irányba mozdulnak is, ha nem is gyorsvonati sebességgel. Az élelmiszerek áfájának csökkentése is hatékony eszköz lehetne a helyi termékek piacra jutásának ösztönzésében.
A díszkertész szakma helyzetét nem éreztük annyira meghatározónak a magyar agrárium és vidék szempontjából, de a felvetett gondolatok mindenképpen hasznosak, továbbgondolásra érdemesek. A fejezet szerkesztésének lezárása megelőzte az agrár-felsőoktatás alapítványi kiszervezését, a környezetgazdálkodási agrármérnök szak megszüntetését és számos más olyan lépést, amivel foglalkoznunk kellett volna. Alighanem a kialakult új helyzetben alapos helyzetelemzésre és szakmai vitára lesz szükség, hogy javaslatokat tehessünk az agrár-szakképzéssel kapcsolatban.