Lányi András gondolatait adjuk közre a glasgowi COP26-os klímacsúcs kapcsán.
Az ultimátum így szól. Kedves Emberiség, idefigyelj! Ha az évszázad közepéig nem válsz karbonsemlegessé (karbongáz-kibocsátásodat nem hozod egyensúlyba a bioszféra karbongáz-megkötő képességével), akkor az évszázad végére a földfelszín átlagos felmelegedése túllépi a 2 Celsius fokos határt. Azon túl az időjárási szélsőségek kezelhetetlenné válnak, a körülmények drasztikus átalakulása pedig felgyorsítja az élő rendszerek összeomlását: bolygónk nemhogy nyolcmilliárd ember eltartására nem lesz többé képes, ennél jóval kevesebbre sem. De akkor ez majd megoldódik magától. Remélem, elég világosan beszéltem. Üdvözlettel, Természet.
Tudományos igazságot soha ilyen körültekintő alapossággal nem vizsgáltak – soha nem is volt még ilyen óriási a tét. (A klímaszkeptikus elméletek terjesztőit ma már a laposföld-hívőkkel, evolúció-tagadókkal és más konteológusokkal helyezik egy sorba – legfeljebb őket jobban megfizetik.) Az Európai Unió és az angolszász nagyhatalmak vezetői ezért most valóban szokatlan ötlettel hozakodtak elő: tartsuk be kivételesen, amit megígértünk! Mármint a párizsi klímacsúcson. Váljon a világ 2050-re karbonsemlegesé, mentsük meg a bolygót az utánunk jövőknek! Erről szól a most zajló glasgow-i éghajlatváltozási konferencia. És ez szól utoljára erről, mert ha most nem jutnak dűlőre a világ vezetői, akkor tíz év múlva és azután párszáz esztendeig már csak kármentésről, katasztrófa-kezelésről tanácskozhatnak.
Az is igaz, hogy az elmúlt évtizedekben már egy sor ehhez hasonló konferenciát rendeztek, hadd lássa az emberiség, hogyan fáradoznak érte! Az üvegház-gáz kibocsátás pedig eközben évről-évre nőtt. A szép szavak, úgy látszik, nem sokat segítettek. Ezért az Európai Unió most konkrétabb javaslatokkal állt elő: érjük el az 55%-os kibocsátás-csökkentést 2030-ig. Ezt szolgálnák a nemzeti vállalások, szektoronként, ki hogyan mérsékelné károsanyag-kibocsátását. Tennivaló akadna bőven: a gépkocsi- és légiforgalom csillapítása, erdei ökoszisztémák megkötő kapacitásának növelése, az energia-pocsékolás felszámolása, különösen az épületek energiahatékonyságának javítása, áttérés az indusztrializált mezőgazdasági tömegtermelésről a környezetbarát művelésmódokra, és persze tisztább, megújuló forrásokra épülő energiagazdálkodás a fosszilis energiahordozók helyett.
Ez ellen tiltakozik most Magyarország. Ha egész Európa el is indul a túléléshez vezető úton, mi keresztbe fekszünk rajta és nem mozdulunk. Látszatintézkedéseknél többre nem vagyunk kaphatóak. Nem fizetjük és nem fizettetjük meg a környezetterhelő tevékenység valódi árát a nagy szennyezőkkel, mert akkor mi lesz a gazdasággal. Mi lenne? Csökkenne a benzin – gépkocsi – autópálya lobbi nyeresége? Nem futná felhőkarcolóra a MOL-nak? Kiderülne, hogy nincs szükség újabb atomerőműre?
Vajon kinek az érdekét védi a magyar miniszterelnök, amikor az uniós klímacélokat abszurdnak nevezi, és az energia árának drágulásával riogat? Ha a szennyezőnek nem kell fizetnie a környezetterhelésért, attól az mindjárt ingyenes lesz? Ezt, ugye, senki sem gondolja komolyan. Valaki biztosan megfizet érte, de fizetni fognak annak a valakinek még a fiai is, hetedíziglen. Az egészségükkel, a környezet épségével, és fizetnek készpénzben is, az adóforintjaikkal. Hiszen a rezsicsökkentést nem a gólya hozta, hanem a kormány, és az sem a magánvagyonából finanszírozza, hanem a te adódból, nyájas olvasó.
Nincs olcsó energia, csak elhibázott gazdaságpolitika van, amely alacsony jövedelmekkel kompenzálja az elmaradt energiapolitikai fordulat árát. Mert a nyugati világban zajló, többé-kevésbé komolyan vett zöld nekibuzdulás mögött korántsem csak az európai lelkiismeret lázadását kell keresnünk. Szerepet játszik abban a felismerés is, hogy az elkerülhetetlen technológiaiváltás komoly versenyelőnyhöz juttatja azt, akik idejében tér át zöld energiára, körkörös (hulladékmentes) gazdaságra, élelmiszer-önrendelkezésre, rövidebb ellátási láncra (kevesebb szállításra, csomagolásra), aki gazdálkodásában az anyag- és energiakímélő, tudás-intenzív megoldásokat részesíti előnyben. Mi ennek az ellenkezőjét erőltetjük. Jó szokásunk szerint utolsó csatlósként, az utolsó töltényig kitartunk egy túlhaladott gazdasági szemlélet oldalán.
De az is igaz, hogy nem mi vagyunk az egyedüli kerékkötői a klímacélokhoz ragaszkodó új európai politikának. Franciaország az atomerőműveit félti tőle, Anglia az olajkútjait, a németek az autóiparukat, a lengyelek a szénbányáikat, a mezőgazdasági monokultúrák, állatgyárak urai Európa-szerte az igénytelen tömegterméken elérhető profitot. Érdekek harca ez a javából, s a kimenetele abból a szempontból is tanulságosnak ígérkezik, hogy végre kiderülhet: az üzletembereknek és politikusoknak sem csak gazdasági érdekeik vannak talán. Kiderülhet, hogy civilben ők is emberek, ők is élhető bolygót, szebb és egészségesebb környezetet szeretnének maguknak és utódaiknak.
Az úton azonban, amelyen most elindulnak – ha ugyan elindulnak – nem lehet többé megállni, vagy visszafordulni a félúton. Azon a piacon ugyanis, ahol az árakban végre megjelenik a természeti források valóságos értéke, nincs többé keresnivalója az olyan terméknek, amelyet a környezet kizsákmányolása, a megfélemlített alattvalók nyomora tesz olcsóvá. Ezentúl tehát a hazai piac és a hazai munkahelyek védelmében hasonló követelményeket kell támasztani minden üzleti partnerrel szemben. A környezet- és állatvédelmi, egészségvédelmi és humanitárius intézkedések – adók, szankciók, határértékek stb – jelenthetik a nyugat válaszát a globalizáció hasznát lefölöző távol-keleti, tengerentúli és egyéb konkurenciának. De akkor lőttek a legeslegnyereségesebb befektetést hajkurászó tőke világkörüli ámokfutásának! Nagy kérdés ezért, hogy a szabadkereskedelmi világrend fenntartásához foggal-körömmel ragaszkodó multinacionális üzleti hálózatok meddig engedik elmenni a politikusokat ezen az úton. S hogy az utóbbiak valóban elszánták-e magukat az ökológiai rendszerváltozásra, vagy pedig beérik felemás hangulatjavító intézkedésekkel.
Annyi bizonyos, többé nem tehetünk úgy, mintha ez a kettő: létforrásaink védelme és a gazdasági észszerűség szempontjai kibékíthetetlen ellentmondásban állnának egymással. Ismerünk a piaci versenygazdaság létével és a szociális biztonság követelményével összhangban álló „zöld” gazdasági stratégiákat, amelyek megkerülhetetlen realitásként kezelik a bolygó eltartó képességének végességét. Ezért nem a jövő nemzedékek örökségének kiárusításától remélnek jólétet, hanem a felelős gondoskodás és kíméletes használat útján igyekeznének azt elérni. Elemi érdekünkben áll, hogy éljünk ezekkel a lehetőségekkel (melyeknek, sajnos, Magyarországon egyelőre nincs politikai képviselete).
Európától, úgy látszik, mégiscsak volna mit eltanulnunk. Nem a keleti diktatúrákkal seftelő demokratáktól, nem a multik zsebéből kikandikáló nemzetekfeletti csúcsbürokratáktól. Nem is a szakállas nőket, az identitáspolitika túlkapásait. Bibó István az európai társadalomfejlődés értelmét olyan intézmények és szokások kialakításában látta, amelyek gondoskodnak arról, hogy ne kelljen örökös félelemben élnünk, és lehetővé teszik, hogy a mindenkori hatalommal szemben morális követelményeket támasszunk. Most ismét van mitől félnünk, éspedig nagyon. A sorsunkról intézkedő hatalmak kezében pedig jóval több tudás és vagyon összpontosul, a helyi társadalmaktól elérhetetlen messzeségben, semhogy működésüket érdemében befolyásolni vagy akár csak ellenőrizni tudnánk. Most mutatkozik meg a nyugati civilizáció behozhatatlan előnye, hogy ott a félelmetes veszedelemről nyilvános vita folytatható, és ennek eredményét a közhatalom – számonkérhető és elmozdítható - birtokosai talán még ma sem hagyhatják figyelmen kívül. Ezért rugalmasabban alkalmazkodnak az új kihívásokhoz.
Az Eurázsia nagyobbik részén uralkodó parancsuralmi rendszerek utólérhetnek, meg is előzhetnek bennünket a műszaki innováció terén vagy gyilkos kereskedelmi háborúkban. A morális fordulat ellenben, amely a termelés-fogyasztás mókuskerekét engedelmesen pörgető tömegek számára új, értelmes célokat, élhetőbb életet kínál az ökológiai fenntarthatóság jegyében, aligha véletlenül, az Atlanti-óceán két partján vert először gyökeret, s a nyugati civilizáció legjobb hagyományaira támaszkodik.
Csakhogy hol húzódnak a nyugat határai? A Lajtánál vagy a Kárpátoknál? A magyarság történelmi sorsa erre a kérdésre adott jó és rossz válaszok körül forog.
Megjelent eredetileg a Magyar Hang 2021. november 5-i számában.