Orbán Krisztián komoly, megfontolásra érdemes érvek alapján utasítja el vitairatunk főbb állításait, írásában azonban olyan túlzásokkal és egyoldalúságokkal is találkozunk, mint amilyeneket nekünk tulajdonít. Nem akarok elébe vágni az élő vitának: alábbi észrevételeim célja, hogy tisztázzunk néhány félreértést, és a továbbiakban lehetőleg arról vitázzunk, amiben tényleg nem értünk egyet.
1.
Mindjárt az első pontban a legkényesebb kérdések egyikével szembesít: „Mi értelme lenne áldozatokat hoznunk, ha közben a többiek elpusztítják a Földet, vagy nem kívánt befolyás alá vonnak minket? A szerzők úgy tesznek, mintha hazánknak lehetősége és képessége volna tenni a Föld „ökológiai katasztrófája” ellen [...] Ellenkező esetben hazánk lenne az a balek, amelyik lemond a biztonság legfontosabb forrásairól és eszközeiről (pénz, ipar, erős állam), miközben a többiek „régimódi” elvekhez ragaszkodva elsöpörnek minket.” Jogos a kérdés: lehet-e, bölcs dolog-e egyetlen országban, ellenséges környezetben érvényesíteni az ökológiai belátásokra hivatkozó politika céljait? Az ebből adódó gyakorlati nehézségekkel vitairatunk valóban nem foglalkozik, de azért jeleztük, hogy mindez szerintünk is csak uniós partnereinkkel együttműködve képzelhető el, egy olyan EU keretei között, amely képes megvédeni/helyreállítani politikai és gazdasági önállóságát. Alaptalan viszont az a feltevés, hogy erre az útra csak egyetlen ország lép majd a következő évtizedekben. Programunk nem egy statikus, hanem egy szemlátomást instabil és gyorsan változó világban keresi Magyarország helyét. Tisztelem opponensünk elkötelezettségét a régi elvek mellett, a világban zajló változások azonban valószínűleg épp ezek érvényességét fogják, úgymond, „elsöpörni”, és nem azokat, akik új utakra lépnek. Az utóbbiak tehát nem balekjai lesznek a mostani világrendnek, hanem előnyre tesznek szert másokkal szemben a kibontakozó globális válság kezelése terén. Iparuk, államuk ezért nem gyengülni, hanem erősödni fog.
2.
„Amennyiben a szerzők komolyan veszik saját állításukat, miszerint a kapitalizmus minden probléma gyökere, úgy javaslataiknak elsősorban a magántulajdon, a gyáripar és a piac ellen kellene fellépniük. De nem ezt teszik. Helyette néha szidják, néha felkarolják ezeket. A kapitalizmus fogalma körüli zűrzavar az egész szövegen végig kísér.” Nem állítottuk, nem is gondoljuk, hogy a kapitalizmus lenne minden probléma gyökere! A hatalom, a vagyon és az információ összpontosítása a tervutasításos, kényuralmi és hűbéri rendszerekben még súlyosabb következményekhez, esztelenebb pazarláshoz vezet. Leírtuk, hogy a polgári társadalom és a demokratikus jogállam rendjét szerintünk a piaci, bürokratikus és szolidarisztikus intézmények egyensúlya biztosítja. Ezen belül a piaci szereplők és viszonyok túlsúlya a másik két tényező rovására súlyos feszültségek forrása – ezt a tendenciát neveztük kapitalizmusnak. Napjainkban a helyi politikai közösségek kiszolgáltatottsága a globális üzleti hálózatoknak szinte teljesnek mondható, ezért a társadalmi ellenőrzés korábban bevált formáinak helyreállítását javasoltuk, egyszerre állam és piac fölött, nagyjából a „vörös tory”, Philippe Blond szellemében: „Re-moralize the market, re-localize the economy and re-capitalize the poor.”
Való igaz, a szabadkereskedelmi világrend jellemzését elnagyoltuk (műfaji, terjedelmi okokból); például nem tisztáztuk a multinacionális cégbirodalmak és befektetői-pénzügyi hálózatok viszonyát egymáshoz, ez azonban mondanivalónk lényegét nem érinti. Az opponens által felhozott példa azonban mintha bennünket igazolna: az, hogy Magyarországon ilyen magas az ipar – és ilyen alacsony az „információ” – részesedése a GDP-ben, éppen nem erőssége a hazai gazdaságnak, és nem arra utal, mintha a „reálszféra” volna a globalizáció nyertese.
Ami a digitalizáció foglalkoztatáspolitikai következményeit illeti, erről, enyhén szólva, megoszlanak a vélemények. A munkanélküliséggel kapcsolatos aggodalmainkat mindenesetre sokan osztják, az opponens által hangoztatott technooptimista jövendölések semmivel sem állnak szilárdabb lábakon.
Végül, hogy mit nevezünk mélyszegénységnek és miben mérjük a „kiemelkedést”, amire az opponens mint a neoliberális világrend vívmányára hivatkozik, szintén nem magától értetődő. Az egészséges környezettől, biztonságos megélhetéstől megfosztott, szülőföldjüket elhagyni kényszerülő embermilliók a gomba módra szaporodó, városnak nevezett tízmilliós falanszterekben és azok nyomornegyedeiben akkor is nyomorultak, ha megérik a felnőttkort, megtanulnak írni, és rendelkeznek mobiltelefonnal.
3.
Opponens szerint a lokalizáció programja akadályozná a vállalkozások növekedését és a hatékonyság javulását, továbbá tiltaná az exportot és csökkentené a jövedelmet. Feltételezésével ellentétben mi éppen azt szeretnénk, ha több kis- és nagyvállalkozó létezhetne, szemben a mai helyzettel, amikor egy-egy ágazatot világszerte néhány hatalmas monopolcég ural. Ha pedig az alapvető élelmiszerek és háztartási cikkek piacán nem holland, spanyol, francia áru szorítaná ki a hazait – a tengerentúliakról nem is beszélve –, az szerintem egyáltalán nem tenne rosszat a vállalkozások növekedésének vagy jövedelemtermelő képességének. A rövid ellátási lánc előnyei közismertek, autarchiáról ellenben nem beszélünk, és a szöveg a hazai vállalkozások exportképességének javítását (is) szolgáló javaslatokat tesz. Igyekeztünk félreérthetetlenné tenni, hogy a kritika éle a mostani, neoliberális gazdasági világrend ellen irányul, és nem a piacgazdaság ellen általában. Bibót idéztük: „Magántulajdon = önrendelkezés, óriástulajdon = másokkal rendelkezés”.
Bírálónk – bizonyításra szoruló – feltevésével ellentétben meggyőződésünk, hogy az általunk vázolt változások vesztesei ma Magyarországon csak az államilag engedélyezett, piackerülő és lényegében versenyképtelen stróman-kapitalisták lennének. A többieket remélhetőleg kárpótolnák a vitairatban felsorolt innovációs lehetőségek.
Az írás újra és újra baloldali előítéletek rabjaként igyekszik bennünket tetten érni. Ezt teszi többek között a területi egyenlőtlenségek kompenzációjával kapcsolatban is. Ez azonban tudomásunk szerint nem valami baloldali mánia, hanem nemzetgazdasági érdek. És nem is a gazdagoktól akarunk valamit elvenni, hanem az anyagi és szellemi infrastruktúra fejlesztésének létező forrásait szeretnénk úgy elosztani, hogy ne növeljék, mint jelenleg teszik, hanem csökkentsék a már meglévő szélsőséges különbségeket.
4.
„A vitairat nem nagyon foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak az emberek”, olvassuk; azaz jobban akarjuk tudni náluk, hogy mit kellene akarniuk. Tehát légvárakat építünk, híven az aufklér értelmiségi elit legrosszabb hagyományaihoz, mit sem törődve az ország és a nemzet valóságos problémáival. Mi azonban egy politikai világnézet bemutatására vállalkoztunk, s így bátran eltekinthettünk „a zemberek” akaratára történő kétes hivatkozástól. A harmadik fejezetben viszont éppen azt részletezzük, hogy ez a program miképpen biztosítaná a döntéshozatal folyamatában, hogy az érvényesüljön, amit az emberek méltányos vita és mérlegelés után valóban jónak gondolnak. Az alulról felfelé építkező, deliberatív, részvételi demokrácia modellje ugyanis, amit javasoltunk, éppen erről szól.
„A Harmadik Út úgy kínál politikai programvázlatot Magyarországnak, hogy semmit nem mond a kisváros és a nagyváros közt feszülő óriási kulturális ellentétről és arról, hogy vajon milyen társadalmi okok miatt kaphatott három választáson is egyértelmű többséget az autokrácia programja. Az ország egytizedét kitevő, sokszoros deprivációban élő cigányságnak két bekezdésnyi általánosság jut az 50+ oldalból. Az elmúlt évtizedben az ország 3-5 százaléka kivándorolt, még sincs egyetlen mondat sem róluk.”
Ezek valóban fontos kérdések, ezúttal azonban szándékosan kerültük az aktuálpolitikai témákat. Másutt a röpirat szerzői gyakran és szívesen nyilatkoznak ilyesmiről.
Csakhogy az embereknek, ha ránk hallgatnak, állítólag „vállalniuk kellene, hogy […] kevesebbet fogyasszanak, azaz hétköznapi értelemben szegényebbek legyenek”. Márpedig ők az opponens szerint inkább fogyasztani akarnak, és mint korábban írja, nem akarnak felszabadulni „a totális ellenőrzés és személytelen kényszerintézmények zsarnoksága alól”. Ezt azonban bizonyítani kellene. Ha szegénységen a rossz életminőséget és a nélkülözést kell érteni, akkor az általunk javasolt út a gyarapodás, nem pedig az elszegényedés útja, dolgozatunkban e mellett érvelünk. A fogyasztás talán nem fog nőni, de a piaci forgalom mutatói és a jólét közötti összefüggés korántsem triviális. Gyakran épp azért vásárolunk javakat és szolgáltatásokat, hogy kárpótoljuk magunkat az adott rendszer keretei között kielégíthetetlen vágyainkért és szükségleteinkért.
5.
A bíráló joggal figyelmeztet néhány tárgyi tévedésre. Például arra, hogy „az elmúlt néhány évben már nincs számottevő munkaerő-felesleg az országban, ellenben megannyi területen kifejezett hiány van. A tőkehiány minden bizonnyal igaz volt tíz évvel ezelőtt, de az azóta eltelt időszak elképesztő mennyiségű EU-támogatását és külföldi tőke befektetését követően ez az állítás nagyon ingatag lábakon áll.” Továbbá: „A szöveg sokszor visszatérő javaslata, hogy több közforrást kell biztosítani a hazai KKV szektornak. A helyzet azonban az, hogy ez a szektor egészen elképesztő mennyiségű támogatást élvez már most is.”
Köszönjük, jogos a kiigazítás! Nálunk munkaerő-hiány és munkaerő-felesleg egyszerre van jelen a hibás fejlesztési politika és a sikertelen oktatás- ill. társadalompolitika eredményeként. A kivándorlók, külföldön munkát vállalók tömegét azonban, akikre bírálónk korábban hivatkozott, mégiscsak azok közé számítanám, akik itthon nem találtak maguknak megfelelő munkát, megélhetést. És ha a mesterségesen gerjesztett, hosszabb távon negatív hatású építőipari konjunktúra nem szívná fel a felesleget, bizony, ma is számottevő munkanélküliség lenne hazánkban.
Bár állításaink lényegét nem érinti, abban is igaza van az opponensnek, hogy ma nem a tőke hiányzik idehaza, hanem a tőke realizálásának értelmes lehetőségei. Valószínűleg ezért nem tudnak a kkv-k megfelelő módon élni a számukra nyújtott támogatásokkal.
Fontoljuk meg, javasolja a bírálat, hogy bármit is teszünk mi, magyarok, „annak gyakorlatilag nulla hatása lesz a Föld helyzetére”, foglalkozzunk inkább súlyosabb gondjainkkal. Értsd: túl kicsik vagyunk e globális problémákhoz képest. Szerintünk azonban éppen a „nagyoknak”, a világgazdaság és a világpolitika vezetőinek a legkevésbé érdeke, hogy változtassanak a bolygó erőforrásait kimerítő rendszeren, melynek elsőszámú haszonélvezői. Változást tehát egyedül a „kicsik”, az érintettek helyi kezdeményezéseitől remélhetünk, amelyek idővel új, alternatív rendszerré állnak össze. Nem árt tudni, hogy a történelemben eddig minden mélyreható társadalmi átalakulás így kezdődött.
„Az európai fejlett államok környezettudatosabbak, demokrácia-hívőbbek és nyitottabbak, mint kelet-európai társaik”, figyelmeztet opponensünk, ezért szerinte fejlődjünk, így tehetünk legtöbbet a Földért és önmagunkért. Az ugyan logikai csúsztatás, hogy ha „fejlődünk”, attól mindjárt környezettudatosabbá válunk mi is, ettől függetlenül, természetesen, „fejlődni” szeretnénk. De az az út, amely a centrum-országokban egykor bevált, a periféria számára ma már nem járható, és a GDP-ben mért növekedés a fejlődésnek többé nem indikátora.
Megfontolásra ajánlja végül, hogy a hazai kisközösségek nincsenek olyan állapotban, hogy képesek lennének a lokalizáció és decentralizáció programjának megvalósítására. Igaza van, azonban a hiányzó demokratikus hagyományokat nem pótolhatja más, mint a helyi demokrácia működtetésében szerzett tapasztalat. És ha enyhülne a külső nyomás, a kiszolgáltatottság a központi kormányzatnak, valamint a helyi közügyek iránti érdektelenség bénító hatása, ha ismét tétje lenne a helyi politikának és létezne helyi nyilvánosság, akkor az érintettek részvételén alapuló politika lényegesen jobb teljesítményt nyújtana, mint amilyenre az opponens számít.