Ablonczy Bálint: Globális ökopolitika – a lokalitás fából vaskarikája?

Egy opponensi vélemény szerzője rendszerint tiszteletkörökkel kezdi írását. Megállapítja a bírált szöveg érdemeit, hogy aztán annál nagyobb lendülettel mutathassa ki vélt vagy valós hibáit, tévedéseit, logikai bukfenceit.  Én mégsem e hagyomány miatt kezdem elemzésemet azzal, hogy a Harmadik út. Ökopolitikai programtöredékek igen izgalmas olvasmány. Nem is annyira az egyetértéssel, mint inkább a vitatkozva olvasott gondolatok miatt – ritkaság, ha a mi világnézetünk, tapasztalataink, előéletünk szempontjából hibásnak vélt állítások is továbbgondolásra ösztönöznek. Roger Scruton, a minket, magyarokat kiválóan ismerő, nemrégen elhunyt angol konzervatív filozófus egyszer azt mondta: nálunk az emberek valahogy képtelenek a békés egyet nem értésre. A találó megfigyelés szellemében az alábbiakban a globális ökopolitikáról szóló résszel kapcsolatos kritikai észrevételeimet igyekszem összefoglalni, a békés egyet nem értés jegyében.

Globális ökopolitika = lokalizáció – mint az újságírásban sokszor, a frappáns cím kérdéseket is felvet.  „Az ökológiai politika a helyi társadalmak önvédelmi harca a fejük felett intézkedő globális hálózatok, állami és államközi bürokráciák, személytelen automatizmusok és algoritmusok elnyomó uralma ellen. (…) Egyetlen elvet ismerünk, melynek nevében a népek önrendelkezése korlátozható, s ez a szolidaritás. Globális egymásrautaltságunk belátása megköveteli, hogy felelősséget vállaljunk cselekedeteink, életvitelünk közvetett következményeiért, akkor is, ha ezek térben vagy időben tőlünk távol jelentkeznek” – fogalmaz a vitairat. A szöveg azonban arra nem ad választ, vajon a lokalitásra esküdő erők nemzetközi hálózatosodás hiányában miképpen lesznek képesek ellensúlyt képezni az „állami és államközi bürokráciák, személytelen automatizmusok és algoritmusok” ellenében?

A lokalitásra alapozó ökopolitika egyik legfontosabb ellentmondását talán úgyis meg lehet fogalmazni, hogy a szükségszerűen sokszínű és gyakran egymásnak ellentmondó érdekeket képviselő nemzeti politikákból miképpen alakul ki a Föld egészére kiterjedő hatékony politikai-gazdasági koalíció? A végcélban nyilván nincs vita egy kínai, egy dél-afrikai, egy chilei, egy finn meg egy magyar között. Mindannyian szeretünk lélegezni, tiszta vizet és jó minőségű ételt enni, s utódainkra egy, a jelenleginél kevésbé szennyezettebb világot hagynánk. De a környezet további terhelésének, örökségünk felelésének megakadályozásának helyes és kívánatos eszközeiről máris megoszlanak a vélemények. Kína például bejelentette, hogy befejezi külföldre, jellemzően szegény afrikai és ázsiai országokba irányuló szénerőmű-exportját. Továbbá odahaza is igyekszik csökkenteni az energiamixen belül a rendkívül szennyező barnaszén arányát, s ezzel párhuzamosan növelné például a kormányközelbe került német Zöldek által mereven ellenzett atomenergia jelentőségét. Kína a tervek szerint az Egyút, Egy övezet programjában résztvevő országokban nem kevesebb, mint 30 atomerőművet építene 2030-ig – azzal érvelve, hogy az atomenergia jóval tisztább energiaforrás. Nyugat-Európa számos országában a szenet és az atomot egyaránt elutasító politika nyomán egyre helyütt igyekeznek mind hatékonyabban becsatornázni a szél energiáját. Csakhogy a gombamód szaporodó hatalmas szélkerekek ellen nem pusztán esztétikai kifogások merülnek fel. A gigantikus propellerek sok helyütt megtizedelték a madárállományt, építésükhöz pedig hatalmas mennyiségű, környezetszennyező módon előállított betonra és acélra van szükség.

A fejezet célkitűzései („Csökkenteni kiszolgáltatottságunkat a világpiaci folyamatoknak. Megszabadulni a saját természeti és kulturális forrásaink védelmében akadályozó gazdasági és jogi kényszerűségektől. Előmozdítani az együttműködés, kölcsönös segítség nemzetközi intézményeinek megerősödését, növelni ezek befolyását a világpolitikában”) igen rokonszenvesek, csakhogy az ezek megvalósításához szükséges eszközök leírása elmarad.  Leginkább pedig a katonai, gazdasági, kulturális erő számbavétele hiányzik, pedig ezen tényezők nélkül az államok és nemzetek közötti viszonyok megértése és átalakítása egyaránt elképzelhetetlen.

A magyar külpolitikai doktrínáról szóló rész ugyan helyesen mutat rá arra, hogy a jelenlegi kormányzat által hirdetett tisztán érdekelvű külpolitika kiszámíthatatlanul változékony. Sőt, tovább is mehetünk. Valójában éppúgy tele van ellentmondással, mint a képmutatónak, gyengének és erőtlennek bélyegzett értékelvű politika. Például az Orbán-kormányok kevés elvi külpolitikai lépéseinek egyike az üldözött keresztény kisebbségek támogatása. E stratégia azonban máris zárójelbe kerül, amint a keresztényeket aktívan üldöző államokkal (Törökország, Azerbajdzsán, Kína, Irán) fenntartott bilaterális kapcsolatokról van szó.

„A nemzetközi erőviszonyok változnak, elkeseredett küzdelem zajlik a hegemóniáért, valamint a természeti erőforrások maradékáért. Ebben a veszélyes helyzetben elemi érdekünk, hogy félreérthetetlenné tegyük: Magyarország helyét történelmi hagyományai, geopolitikai helyzete és – merjük kimondani – erkölcsi elkötelezettsége a nyugat oldalán jelöli ki. Ezen nem valamilyen szövetségi rendszert értünk, hanem kulturális identitást, amely történelmünk során a kelet kényuralmi rendszereivel szemben nyert újra és újra megfogalmazást” – szól a fejezet konklúziója, amivel csak egyetérthetünk. A szöveg ugyanakkor szemérmesen megkerüli a kérdést: ha szövetségi rendszerünkön belül is fontos az erő, a nyomásgyakorlás alkalmazása, külső és belső riválisok elleni szövetségépítés (márpedig fontos), egy ökopolitikai fordulatban gondolkodó politika hogyan tekint a minden szuverén állam által használt eszközökre? Vajon elvi okokból lemond ezekről az eszközökről, kockáztatva ezzel, hogy a védtelenül maradt bárányt felfalják a farkasok? Vagy továbbra is él ezekkel a módszerekkel, akkor azonban mi különbözteti meg a meghaladni kívánt politikai gyakorlatoktól?

Miközben a program igen helyesen aláhúzza, hogy a szuverenista retorikával megalapozott keleti nyitás valójában növeli a nagyhatalmaktól való függést és kiszolgáltatottságot (például hatalmas hitelfelvétel a miniszterelnök által is soha meg nem térülőnek tarott Budapest-Belgrád-vasútra, a Fudan egyetemre vagy a paksi bővítésre), nem ejt szót arról, hogy egy ökopolitikai elveket követő magyar kormány miként válaszoljon a saját szövetségi rendszerünkből érkező nyomásgyakorlási kísérletekre. Márpedig mindez a napi rutin része. Antall György, Antall József fia visszaemlékezése szerint édesapja egyik legnagyobb meglepetése volt miniszterelnökké választása után, hogy milyen természetességgel kérnek nyugati politikusok és diplomaták előnyöket saját cégeiknek.

A program Európai Unióról szóló része jól kifejezi a lokalitáson alapuló globális ökopolitika alapvető ellentmondását. A Harmadik Út helyesen állapítja meg, hogy az EU gyakran „egyszerre mutatkozik cselekvésképtelennek a legtöbb lényeges kérdésben és gyakorol túlságos befolyást a résztvevő országok gazdaságára.” Ám ez nem azért alakult ki, mert kizárólag a nemzetek feletti hálózatok, bürokráciák és vállalatok irányítanák az EU-t. Noha szerepüket elvitatni badarság volna, a nehézkes, széttagolt döntéshozatalnak éppen az az oka, hogy a még mindig legnagyobb demokratikus legitimációval rendelkező állam- és kormányfőket tömörítő Európai Tanács határoz a legfontosabb stratégiai kérdésekben. Ezen kiváltsága felett pedig féltékenyen őrködik. A jogi- szakpolitikai döntéshozatal pedig ismételten a javarészt a tagállami kormányok kezében van az aprómunkát elvégző Európai Unió Tanácsa révén, ahol a szakminiszterek, illetve alattuk többszáz szakértői csoport dolgozza ki a joganyagot. Az uborka görbületéről és a traktorok visszapillantó tükréről szóló, a „brüsszeli bürokrácia” abszurditásának beállított döntéseket javarészt tehát megintcsak a államok hozzák meg kompromisszumos módon, kőkeményen küzdve saját nemzeti, ha úgy tetszik, lokális érdekeikért. (Igaz, ebben a különféle lobbiknak jelentős befolyással rendelkeznek.) Hiába igyekszik az Európai Bizottság és az Európai Parlament minél nagyobb szeletet kikanyarítani magának a hatalmi kenyérből, az elmúlt évek válságai (2008-2009-es gazdasági összeomlás, 2015-ös migrációs hullám, koronavírus) még jobban megerősítették a kormányok pozícióját. Ez érthető is, hiszen egy nehéz politikai-gazdasági környezetben a nemzetállami vezetők még inkább részesei akarnak lenni a polgáraik életét befolyásoló határozatok megszületésének. A döntéshozatali folyamat kaotikus, válságról válságra bukdácsol, ám éppen ezért működőképes. Soha senki nem nyer és senki nem veszít teljesen és mindig van esély arra, hogy a „ma neked, holnap nekem” szellemében a következő döntésnél az szempontjait is figyelembe veszik.

A lokalitásra építő globális ökopolitika önellentmondása talán sehol nem jelenik meg annyira, mint a közös kül- és biztonságpolitika megerősítéséről szóló részben. A szöveg itt lényegében a központosítást, a hatékonyság nevében a szubszidiaritás és lokalitás felülírását követeli. „Megkerülhetetlennek véljük az együttműködés intézményes kereteinek megteremtését, mivel a tagállamok külön-külön képtelenek befolyásolni a globális folyamatokat, ellensúlyozni a parancsuralmi rendszerek térhódítását, szembeszállni a terrorizmussal, fékezni a spekulatív tőkemozgásokat, csillapítani a globális nagyvállalatok mindent elpusztító profitéhségét.” Ez régi föderalista álom. De vajon mi magyarok készen állunk-e arra, hogy a gyors reagálás jegyében a nemzetállami döntéshozatalon felülálló, a dolgok rendjéből adódóan a nagy tagállamok által dominált politikus vagy testület (legyen szó egy megerősített kompetenciákkal felruházott kül- és biztonságpolitikáért felelős bizottsági alelnökről vagy másról) döntsön például magyar katonák külföldi bevetéséről, esetleg magyar nemzeti érdekekkel ellentétes külpolitikai prioritásokról? Kétségkívül végre élét veszítené Kissinger híres cinikus mondása („Kit kell felhívnom, ha Európával akarok beszélni?”), csak lehet, hogy mi nem örülnénk a vonal európai végéről elhangzó mondatoknak.

Bizonyos, hogy alapos átgondolásra szorul a négy szabadságra épülő – a tőke, a személyek, az áruk és a szolgálta tások szabad áramlása – Európai Unió működése. A közép-kelet-európaiak országaik kiürülésére és agyelszívásra panaszkodnak (a jelenlegi tendenciák folytatódásával néhány évtized múlva például Litvánia és Bulgária lényegében megszűnik), míg a nyugatiak masszív migrációs hullám és egész iparágak Keletre települése miatt morózusak. A hátrányok mellett azonban komoly vívmányokról is beszélnünk kell. Furcsa, hogy éppen egy ökopolitikai paradigmában gondolkodó vitairat nem elemzi az Európai zöld megállapodást (European Green Deal), melynek célja az EU klímasemlegessé alakítása 2050-ig. A gazdaság szereplői túl soknak érzik, környezetvédő szervezetek pedig kevesellni szokták a vállalásokat. Akárhogyis van, a biodiverzitással, a „termelőtől a fogyasztóig” tartó élelmiszerstratégia, a körforgásos gazdaságra vonatkozó cselekvési terv mindenképpen megért volna egy részeletesebb elemzést. Ha másért nem, azért, mert a globális játékosok közül az EU tette a legkomolyabb lépést egy ökopolitikai fordulat felé – kérdés persze, hogy a nagy elszánásokból mi valósul meg.

A fejezet utolsó részében a szomszédsági politikával kapcsolatban megintcsak jogosan állapítja meg a vitairat, hogy a magyar kormányzat nemzetközi elmagányosodása árt a nemzetpolitikai érdekérvényesítésének, a határontúli magyarság támogatásának. De meg kell válaszolni azt a kérdést is, ha vajon pusztán a 2010 óta tartó konfrontatív külpolitika az oka e támogatáshiánynak, vajon az első kétharmadot megelőző húsz évben miért nem sikerült nemzetközi koalíciót kovácsolni a kisebbségi jogérvényesítés mögé? A válasz kézenfekvő, a nagyhatalmi érdektelenség, sőt ellenségesség (kisebbségi kérdéseket a jól ismert okok miatt Franciaország és Spanyolország soha nem fog támogatni) meg az utódállami ellenérdekeltség 1990 óta – egy-két rövidebb fellángolást leszámítva – állandó. Ezen, bármennyire is fáj ezt kimondani, semmilyen magyar kormány nem tud érdemi változást elérni, mert a mi kisebbségpolitikai elkötelezettségünk más államok alapvetőnek érzett biztonsági érdekeivel ütközik. Marad az EU-n belüli négy szabadság kihasználásával korábban elképzelhetetlen magyar támogatáspolitika, amelynek segítségével a Kárpát-medencében magyar tanítási nyelvű intézmények (iskolák, óvodák, bölcsődék) százai újultak meg. Nyilván lehet vitatkozni az összegek odaítélésének módján, felhasználásán, amiképpen a határontúli magyar politika budapesti kézivezérlése iránti igény is jogos kérdéseket vet fel. Ugyanakkor dőreség lenne eltagadni, hogy az elmúlt években sokévtizedes, néha évszázados hiányokat pótoltak. Minden szakember megegyezik abban, hogy az anyanyelvű oktatást már az óvodában el kell kezdeni, különben egyenes út nyílik az asszimiláció felé. A rendszerváltás óta most először fordul elő, hogy a magyar kormány nagyon komoly anyagi eszközöket rendel e szakpolitika mögé, s például a romániai Déscichegyen európai színvonalú óvodába járhatnak a magyar gyerekek.  

Kisebbségvédő politikánk azonban még a fejezetben említett visegrádi szövetségesekre sem számíthatunk. Szlovákia legjobb esetben is csak eltűri a magyar nemzetpolitikai kezdeményezéseket, Csehország ellenszenves figyelő (fél a szudétanémet kárpótlás kérdésének újbóli előkerüléstől), Lengyelországnak pedig sokkal fontosabb az oroszellenes pufferzónának tekintett Ukrajna, semmint kiállna az amúgyis kis létszámú és erősen asszimilált ukrajnai lengyelségért. Nemcsak ezért kétséges persze, hogy a visegrádi együttműködés valóban az európai „félperiféria” képviselője lenne. Ezt a saját fejlettségüket hagyományosan a nyugatihoz mérő csehek és az EU-n belül a nagyok ligájában focizni akaró lengyelek bizonyosan másként gondolják. Kétségtelen, hogy a visegrádi szövetség több kérdésben (így például a migráció elutasításában) hatékony blokkot képez, más kérdésekben azonban alapvetőek a különbségek, legyen szó az orosz viszonyról, klímavédelmi kérdésekről, közös agrárpolitikáról vagy energiáról. Utóbbira kiváló példa, hogy Európai Unió Bírósága napi 500 ezer euró, az Európai Bizottságnak kifizetendő pénzbüntetésre kötelezte Lengyelországot, amiért az nem szüntette be a lignitkitermelési tevékenységét a cseh-lengyel határon fekvő Turów szénbányában. Az eljárást az elvben „harcostárs” cseh állam kezdeményezte.  Mindezek fényében talán nem véletlen, hogy a hangzatos nyilatkozatok ellenére a V4-csoport soha nem lépett az intézményesülés útjára. Ellentétben a Benelux-államokkal vagy a skandináv államokat tömörítő Északi Tanáccsal, amelyek nemcsak izmos közös intézményrendszerrel (parlamenti közgyűlés, főtitkárság) rendelkeznek, de jelentős – és komoly forrásokkal megtámogatott – közös programokat kezelnek a közlekedéstől a kultúráig.