Harmadik Út - III. AZ ÉRTELMES EGYET-NEM-ÉRTÉS POLITIKAI KULTÚRÁJA

4. oldal / 8

III. AZ ÉRTELMES EGYET-NEM-ÉRTÉS POLITIKAI KULTÚRÁJA

A szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavát egykor meghirdető felvilágosult gondolkodók ma tanácstalanul szemlélnék az általuk kezdeményezett modernizáció kései fejleményeit. Valószínűleg el sem tudták volna képzelni, hogy az információ, a vagyon és a hatalom ilyen szűk körben összpontosuljon, hogy ilyen sok ember éljen világszerte elviselhetetlen, megalázó nyomorban, kiszolgáltatva a gazdaság kérlelhetetlen „logikájának”, a technológiai fegyelemnek, az élet minden területére kiterjedő állami ellenőrzésnek, személytelen apparátusoknak és elvetemült despotáknak. Ki beszél még fejlődésről? Miért kellene ezt az állapotot fenntartani?

A politikai bölcsesség napjainkban a gazdasági növekedés fenntartásáig, esetleg az előállított javak igazságos elosztásáig terjed.

A globális ökológiai válság azonban éppen a termelés kényszeres fokozásának a következménye, orvossága tehát nem lehet a további növekedés. Nem is elosztási kérdés, mert ha a szűkölködők között a fogyasztói életmód fenntartásához szükséges javakat akarnánk igazságosan elosztani, az az ökoszisztémák szinte azonnali összeomlásához vezetne.

Az eszközök szaporítása helyett tehát céljaink jóságát kellene felülvizsgálni,

különös tekintettel döntéseink hosszabb távú hatásaira. A globális közlegelők pusztulása látványos bizonyítéka annak, hogy a saját céljaikat egymástól függetlenül követő egyének racionális döntései kollektív katasztrófához vezethetnek. A megegyezés tehát elkerülhetetlen. De hogyan döntsenek jól közös céljaikról egymásra utalt emberek, akik között nincs egyetértés?

Alapelvek

1. Hatalommegosztás

Régi igazság, hogy jó döntésre és méltányos eljárásra csak akkor számíthatunk, ha a politikai testületek hatalma korlátozott, és felelősségük egyértelműen megállapítható. Hatalom csak hatalommal korlátozható, ezért kiindulópontunk a közhatalmi ágak elkülönítése és a hatalom megosztása a kormányzás szintjei között. De arra is ügyelnünk kell – Bibó István figyelmeztetésének megfelelően –, hogy a választott kormányzat (önkormányzatok) cselekvőképességét ne béníthassák meg demokratikus felhatalmazással nem rendelkező, sokszor üzleti érdekeltségek zsebéből kikandikáló technokrata apparátusok. Ezért a kormányzati hatalom birtokában a zöldek első dolga megvizsgálni, hogyan adhatják vissza annak minél nagyobb részét a kormányzottak különféle csoportjainak. Mert minél távolabb születik egy döntés az érintettektől, rendszerint annál több kárt okoz. És minél több hatáskör, minél nagyobb hatalom összpontosul egy apparátus kezében, annál bizonyosabb, hogy visszaél vele. A központosítás és a személytelen döntési mechanizmusok ellen ma a legkövetkezetesebben az ökológiai politika hívei tiltakoznak. Az ember szabadságával, az erkölcsi lény méltóságával összeférhetetlennek találják, hogy az észszerűség, a pártatlanság vagy a hatékonyság nevében személytelen automatizmusok, digitális programok gyakoroljanak hatalmat emberek felett.

2. Önrendelkezés, decentralizáció

Zöldek, demokraták, közösségelvű konzervatívok, rendszerkritikus baloldaliak és anarchisták közös meggyőződése, hogy ha az érintettek külső kényszertől mentesen és a kellő információ birtokában maguk dönthetnek, jobb, célszerűbb és emberségesebb megoldások születnek, mint ha a nevükben és a fejük felett mások intézkednek, vagy a döntéseket univerzális szabályokra és személytelen intézményekre bízzák. Minden közösség jogot formálhat arra, hogy a saját céljait maga állapítsa meg. Igazolni minden esetben az ettől való eltérést kell, amikor a helyi társadalom akaratát felülbírálják egy általánosabb elvre vagy magasabb szerveződési szintre hivatkozva (pl. az állam a helyhatóságot, egy nemzetek feletti szervezet az államot). Az önrendelkezés elve azonban nem kerülhet ellentmondásba a kölcsönös segítség elvével: a területi egyenlőtlenségek mérséklése megköveteli az állami újraelosztás mechanizmusainak fenntartását.

3. Nincs demokrácia az érintettek érdemi részvétele nélkül

A döntéshozatal folyamatába felelős és kompetens módon bekapcsolódni azonban csak aránylag kisebb közösségekben lehet, és akkor lehet, ha a résztvevők tudása, anyagi helyzete között nincs olyan kirívó különbség, amely egyeseket kiszolgáltatottá tesz másokkal szemben. Az érdemi részvétel további feltétele, hogy tájékozódhassunk a fennforgó ügyekben, és ismerjük azokat, akiket valamilyen tisztségre megválasztunk. Ezek a követelmények csak helyi szinten teljesülhetnek, ami újabb döntő érv a decentralizáció mellett. A deliberatív – mérlegelő, vitázó, az ellentétes vélemények kölcsönös figyelembevételére törekvő – demokrácia szükségképpen lokális, ami a résztvevők körét illeti, fókusza azonban transznacionális: alkalmas olyan szempontok és érdekek figyelembevételére is, amelyek képviselői érintettek ugyan, de nem vehetnek részt a döntéshozatalban, mint az utánunk jövők, más földrészek lakói, vagy nem-emberi lénytársaink.

4. A közmegegyezés feltételei

Az egyéni választások – indítékaikat és következményeiket tekintve – korántsem függetlenek egymástól, ezért számonkérhetők és igazolásra szorulnak. Globális egymásrautaltságunk belátása, az erőforrások szűkössége, életvitelünk és gazdálkodásunk messzemenő befolyása a jövő nemzedékek sorsára elkerülhetetlenné teszi a megegyezést a követendő célokról. A jó és a rossz kérdésében azonban rendszerint nincs egyetértés, vita van. Az eltérő érdekek és meggyőződések összehangolására, békés megegyezésre csak olyan közösségek képesek, amelyeket összetart a kölcsönös tisztelet és szolidaritás, a közjó iránti elkötelezettség, az együttműködés értelmébe vetett bizalom. Az utolsó harminc esztendő megmutatta, hogy ez nem jámbor moralisták óhaja, hanem a demokrácia alapja, az emancipáció nélkülözhetetlen feltétele, különösen egy tartós elnyomáshoz szoktatott, sokszorosan megosztott népesség körében.

5. A globális ökológiai válság kezelése változást követel tudás és politika viszonyában

A politikai döntések sokáig nem igényeltek tudományos megalapozást, a tudományos műhelyek pedig a politikától függetlenül működhettek. Ez ma már nem így van. A jó kormányzással szemben elemi követelmény lett a döntések tudományos megalapozása. Ez azonban ellentmond a politika normál működésének: közügyekben a döntés sohasem tisztán racionális, hanem értékpreferenciáktól és erőviszonyoktól függő kompromisszum, melynek megállapítása megkerülhetetlenül politikai kérdés marad. Az ellentmondás áthidalása szerintünk nem a demokratikus intézmények korlátozását, hanem fejlesztését kívánja: a döntéshozatali eljárás átláthatóságának, nyilvánosságának és a döntések számonkérhetőségének kiterjesztését.

6. Társadalmi igazságosság

Az ökológiai politika az önkéntes szolidaritáson és kölcsönös felelősségvállaláson alapuló együttéléshez kíván kedvező feltételeket teremteni.

Társadalmi igazságosságon nem az ipari társadalom által teremtett állítólagos szükségletek kielégítését értjük, sok esetben inkább azoknak a viszonyoknak a felszámolását, amelyek e szükségletekért felelősek. Ha azt az életformát akarnánk megosztani sokmilliárd szegény emberrel, amelyet ma jólétnek neveznek, ahhoz háromnégy bolygó kellene. Pótolhatatlan természeti létforrásaink azonban kimerülnek: ma éppen a kitermelés fokozásának öngyilkos igyekezete vezet a nélkülözés eddig ismeretlen nemeinek elterjedéséhez. Ameddig ezzel nem nézünk szembe, érthetetlen marad a borzalom, ami a végeken zajlik: a társadalom-alatti népesség körében és az elsivatagosodó éhség-övezetekben.

A globalizáció az igazságtalanság új dimenzióit teremtette meg. Életvitelünk, gazdálkodásunk távoli földrészek lakóinak kizsákmányolásán alapul. A szegény országok gazdagjainak mesébe illő gazdagodásáért pedig a gazdag országok szegényei fizetnek nagy árat. Az élő fajokat elűztük élőhelyükről, brutális beavatkozásunk ökológiai katasztrófát okoz. Rövidlátó önzésünknek feláldoztuk a jövő nemzedékek életlehetőségeit, akik egy lakhatatlan bolygót örökölnek tőlünk. A fajok, földrészek és nemzedékek közötti méltányosabb osztozkodásra reményeink szerint globális egymásrautaltságunk belátása fog rávezetni, az érintett közösségek tényleges önrendelkezésének helyreállítása, és a kölcsönösség elvén működő horizontális kapcsolatok elterjedése.

Célok és eszközök

I. A hatalommegosztás a jogállam biztosítéka

A demokráciában nem a pillanatnyi többség, hanem a jog uralkodik, amely korlátozza a törvényhozó mozgásterét a hosszabb távon formálódó közakarat javára.

Ezért

• az alaptörvény módosításánál és az alkotmánybírák megválasztásánál megkövetelhető a mindenkori ellenzék részleges egyetértése (legalább kétharmados többség); azonban az alaptörvény és a sarkalatos törvények nem terjedhetnek ki olyan közpolitikai kérdésekre, melyek megoldására tipikusan négyévente kérnek választói felhatalmazást a kormányok, mint a birtokpolitika, az adópolitika vagy a szociálpolitika;
• a törvényhozás nem avatkozhat bele jogerős bírói ítéletek végrehajtásába. A bírói szervezetet ne parlament által választott hivatalnok felügyelje, hanem igazságszolgáltatási tanács: ebben a bírói önigazgatás, a kormány, illetve a parlament delegáltjai mellett kapjanak helyet az igazságügyi hivatásrendek, az akadémia, a jogtudományi karok és a népi ülnökök képviselői;
• az ügyészi szervezetet a kormányzat alá kell rendelni, a szakmai önállóság törvényi biztosítékaival, hogy a választópolgárok négyévente véleményt mondhassanak a büntetőpolitikáról és számonkérhessék az ügyészi szervezet esetleges mulasztásait;
• a köztársaság elnökét a nép közvetlenül válassza meg;
• az utolsó évtizedben szétzilált kormányzati struktúrát helyre kell állítani, felszámolva a kancelláriarendszert és a csúcsminisztériumokat. Jogszabály tiltsa a tárcák és feladatkörök önkényes változtatgatását;
• vissza kell térni a jogsértésekre érzékenyebb szakombudsmani rendszerhez;
• a nemzeti parkok, műemlékvédelmi, környezetvédelmi, illetve vízügyi felügyelőségek működjenek önálló szakhatóságként, a szükséges szakmai, személyi és anyagi feltételek biztosítása mellett;
• be kell tiltani a kormánypropagandát, valamint a monopolhelyzetben lévő állami, önkormányzati cégek szponzorációs és reklámtevékenységét;
• Magyarország kezdeményezzen olyan uniós irányelvet, amely világos keretek közé szorítja az internetes kommunikáció óriásait.

II. Decentralizáció

A területi, szakmai, munkahelyi, hivatásrendi és kulturális közösségek autonómiájának helyreállítására és kiszélesítésére törekednénk. Ez számos szakpolitika területén messzemenő változást jelent. Az alábbiakban csak a legfontosabbakra utalunk.

• A települési és térségi önkormányzatok törvényes jogkörének kiszélesítését kívánjuk, az önálló gazdálkodás anyagi feltételeinek biztosításával. A mai túlközpontosított közigazgatás nem alkalmas a közérdek érvényesítésére, sem a helyi közakarat feltárására.
• A feladatok és jogosítványok kerüljenek a demokratikus döntéshozatal és a bioregionális összefüggések szempontjából optimális szintre. Erősítsék „város és vidéke” között a kölcsönös egymásrautaltságon alapuló kapcsolatokat, Bibó István közigazgatási reformelképzeléseinek és Németh László tájhaza-koncepciójának szellemében.
• A szakmai szervezetek és szakszervezetek feladatkörét és jogosítványait kiterjesztenénk, képviseleti jellegüket erősítenénk, biztosítva számukra az önkéntesség, a szakmaiság és a demokratikus működés feltételeit. Az állami beavatkozás lehetőségét korlátoznánk.

III. Részvételi demokrácia

Az ökológiai demokráciában a népszuverenitás elve elsősorban a közösségek önszerveződésének formájában érvényesül. A jó kormányzás feltételének pedig az alulról felfelé építkezést, az érintettek érdemi részvételét és a döntések számonkérhetőségét tekintik.

A széthullott közösségek újjáélesztésének előfeltétele azonban, hogy az állampolgárok tapasztalják az összefogás előnyeit, és meggyőződjenek a politikai szerepvállalás értelméről.

• Ennek érdekében biztosítani kell az állampolgárok részvételét a tervezés, a jogszabályalkotás, a végrehajtás és az ellenőrzés folyamatában. Az állampolgári tanács, a részvételi tervezés és értékelés, a társadalmi auditok és más deliberatív eljárások épüljenek be a politikai döntéshozatal folyamatába.
• Az állampolgári részvételt nem pótolja a „nemzeti konzultáció”. Lazítani kell a népszavazási kezdeményezések szűrőrendszerén, létre kell hozni a kötelezően népszavazási tárgyköröket, lejjebb kell szállítani a helyi népszavazások érvényességi küszöbét. Meghatározott feltételek mellett – svájci mintára – legyen lehetőség az elfogadott törvény elektronikus népszavazás útján történő megtámadására, illetve megerősítésére.
• Helyre kell állítani az állampolgári kezdeményezés lehetőségét az Alkotmánybíróságon. Az állampolgári részvétel lehetőségét biztosító elemek épüljenek be a törvény-előkészítés és -elfogadás teljes folyamatába.
• Kötelező hatásvizsgálati eljárás előzzön meg minden olyan jogszabály-módosítást vagy beruházást, amely számottevő környezeti hatással jár. A hatástanulmányt az illetékes szakhatóság rendelje meg, a költségeket a kezdeményező fizesse.
• Biztosítani kell a munkavállalók jogát az érdemi részvételre a munkahelyek irányításában, adott esetben a tulajdonos által csődbe vitt cég irányításának átvételére is. A munkás-önigazgatás pozitív szerepét az 1945 utáni újjáépítésben és 1956 forradalmában történelmi örökségünk értékes részének tekintjük.

IV. Társadalmi igazságosság

A kormányok szociálpolitikája rendszerint olyan csővégi megoldások gyűjteménye, amelyek a gazdaságpolitika visszásságait hivatottak ellensúlyozni. A mi társadalompolitikai elképzeléseinkben gazdaság- és szociálpolitika elválaszthatatlan egységet alkot. A társadalmi igazságosság érvényesítésének eszközeit ennek megfelelően nagyrészt programunk gazdaságpolitikai (1.), vidékfejlesztéssel (4.), illetve oktatáspolitikával foglalkozó (5.) fejezete tartalmazza. Meggyőződésünk, hogy az ott szereplő célok és eszközök alkalmasak arra, hogy minden munkaképes állampolgár tisztességes megélhetéshez jusson a munkája után, s hogy csökkenjen, idővel megszűnjön az esélyek igazolhatatlan egyenlőtlensége az egyes települések, régiók, nemek, foglalkozáscsoportok között. A kilátástalan szegénység ma honfitársaink milliós tömege elől zárja el a társadalmi fölemelkedés útját. Méltatlan helyzetük az egész ország számára hatalmas hátrányt jelent. Ezen akarunk, tudunk is változtatni. Egyúttal véget vetnénk a teljesítmény nélküli gazdagodásnak, a közvagyon károsítását pedig a nevén nevezzük: lopásnak, s aszerint kívánjuk büntetni.

Mivel nem szakpolitikát írunk, az alábbiakban csupán a hazai szociálpolitika néhány kritikus kérdéséhez fűzünk észrevételeket.

• A cigányság sajátos problémái csak a társadalom- és gazdaságpolitika, az oktatási rendszer egészét érintő reformok keretében oldhatók meg. A kérdést ki kell szabadítani a pártpolitikai manipulációk hálójából, és a cigányság legjobbjainak együttműködését kell megnyerni az elmérgesedett helyzet megoldásához. Növelni kell a pozitív minták vonzerejét, biztosítani kell az önsegítés és önszerveződés törekvéseinek sikerét. A tanulás lehetőségét, a tisztességes lakhatást, a megélhetést biztosító munkajövedelmet minden cigány család számára (is) elérhetővé kell tenni, a tisztességtelen jövedelemszerzés útjait pedig el kell rekeszteni. E célok érdekében a többségi társadalom részéről semmilyen áldozat nem lehet túl nagy: a szociális katasztrófahelyzet felszámolása mindannyiunk érdeke. A beilleszkedés és felemelkedés legfőbb eszköze a fiatalok képzése és szakképzése; a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknek azonban erőltetett integráció helyett megkülönböztetett figyelemre, sajátos pedagógiai módszerekre van szükségük.
• A feltétlen alapjövedelem tüneti kezelés egy torz társadalmi–gazdasági rendszer bajaira. A szegénység felszámolására alkalmatlanabb, mint a jól körülhatárolt célokat szolgáló segélyezési formák, melyektől forrásokat vonna el. Ameddig az országban rengeteg munka áll elvégzetlenül, elsősorban a kormányzat gazdasági, foglalkoztatási és képzési politikáján múlik munkanélküliség és munkaerőhiány párhuzamos jelenléte.
• Az adójóváírás típusú kedvezmények szociálpolitikai célszerűségét kétségesnek tartjuk, mert ezek elsősorban a magasabb jövedelmű családok számára kedvezőek.
• A területi egyenlőtlenségek jelentősen mérsékelhetők, ha az önkormányzatok feladatköre, jogosítványai és költségvetése egymással összhangba kerül. Felelős területi fejlesztési politikára azonban csak akkor kerülhet sor, ha ennek forrásaihoz a települési és regionális önkormányzatok kiszámítható módon juthatnak hozzá, s megszűnik függő, kiszolgáltatott helyzetük a központi kormányzattal szemben.
• A pályakezdő fiatalok legsúlyosabb gondja a lakhatás. A különféle okokból elszabadult városi ingatlanárak mellett ez csak bérlakásprogramokkal orvosolható; azonban bátorítanánk a kihasználatlan, spekulatív céllal épült vagy funkcióját vesztett épületek lakásként való hasznosítását.

• Előző
• Tovább