Vezetőségi tagunk válaszolt Kiss Viktor írására.
Kiss Viktor az absztrakció igen magas fokán látott hozzá a Harmadik út programjának kritikai vizsgálatához. Ami természetesen nem baj. Bizonyos alapkérdések csak ezen a szinten vethetőek fel kellő élességgel és egyértelműséggel. „Minden politikai mozgalom elsődleges elméleti kérdése – hangzik a bevezető mondat –, hogy hova helyezze el magát az időben.” A múlt (én inkább azt mondanám: a nyugati modernitás) „politikai mozgalmainak magabiztossága és szuggesztív ereje abból eredt – folytatja –, hogy a mai napot a holnap előtörténetének tekintették”. Egyetértek. A modernitás egy feltartóztathatatlan, lépcsőszerű fokozatokat bejáró Haladás eszméje nevében a különböző, „fejlett” és „fejletlen” kultúrákat – élükön a „művelt és felvilágosult” Nyugattal – egy egységes világtörténelmi fejlődés lineárisidőrendjében helyezte el. Az ausztrál bennszülöttek vagy Dél-Amerika indiánjainak archaikus életmódja, de India vagy Kína civilizációja is úgy jelent meg az európai felfedezők előtt, mint amelyek ugyanannak az egyetemes fejlődésnek egy korábbi, vagy megelőző szakaszában „rekedtek meg”. Amiből természetesen az következett, hogy az egyetemes fejlődés élén járó Nyugatnak nem lehet más hivatása, mint hogy a fejlődésben elmaradottakat magához emelje (ami az empirikus történelemben persze a gyarmatosítás és a gazdasági-katonai uralom elvi megalapozását is jelentette). A jövőnek ez az eleve elrendelt volta kétségkívül ott van Hegelnél, és kimutatható Marxnál, de átitatja a nyugati modernitás egész polgári kultúráját is. Ott van Vico „spiráljában” és az ily módon leírt „három életszakaszban”, Comte „három állapotában”, Condorcet „lépcsőfokaiban”, és ott van Spencer vagy Edward Taylor társadalmi evolucionizmusában, ahogy ott van a megismerés, a modern tudomány és technika eszméjében. És nem utolsó sorban ott van persze a tőkés termelés kiapadhatatlannak vélt belső dinamikájában: a végül már csak pusztán mennyiségiként értelmezett, s ezzel kiüresített Növekedés bűvöletében.
Kiss Viktornak nyilván igaza van, ha azt állítja: bármely politikai programnak számot kell vetnie az egyetemes Haladás fenti eszméjének elbizonytalanodásával, vagy inkább összeomlásával. Centrum és periféria viszonyának, és ezzel együtt a geopolitikai térnek az átrendeződésével egy rend nélküli „világrend” kiszámíthatatlan, konfliktusokkal teli korszakába jutottunk. Az egyetemes Történelem eszméje helyébe különböző lokális történelmek különböző időszámításai léptek, Európa pedig – Chakrabarty kifejezésével élve – lassan „provincializálódni” kezdett. Ahogy Kiss Viktor fogalmaz, „a jövő és a múlt egyaránt belezuhant a jelenbe”. Egy olyan jelenbe ugyanis, amiben nem látszik a jövő, s így „akár évszázadnyi ideig is eltartó pillanattá” válhat. Ami egyedül mégis folytonosnak és „fejlődőképesnek” tetszik, az a társadalmakról, kultúrákról, a humán értelemről leváló, saját műveleti zártságának logikájába, a növekedés és a profit kérlelhetetlen logikájába zárkózó globális világgazdasági rendszer működése, és ennek várható következménye: az ökológiai katasztrófa.
Kiss Viktorral eddig egyetértek, és nem látok ellentmondást e helyzetleírás és a Harmadik út programja között. Követni tudom azt a tipológiát is, amivel Viktor a jelenre adott (illetve adható) három politikai reakciót írja le, bár hozzátenném, hogy ezek a Nyugat jellegzetes reakciói, és távolról sem biztos, hogy általánosíthatók. Az egyik ezek közül a tőke vezérelte globális növekedés „folytatásában és fenntartásában” érdekelt, „neoliberális-kapitalista irány”, tehát az elmúlt harminc év mainstream politikai-gazdasági erőinek reakciója. Másodikként Kiss Viktor egy „romantikus-konzervatív irányt” jelöl meg, mely az új helyzetre „visszafordulással válaszol”: „védelmezzük meg a múltból, ami még visszamaradt, ami még építeni lehet: a nemzetet, a civilizációt, a családot, a hagyományt stb.” Őszintén szólva ezt a romantikus-konzervatív felfogást én az európai politikában nem igazán látom. Létezik viszont az a neonacionalista vonulat, mely a nemzetre és hagyományra hivatkozva, ám szigorúan pragmatista alapon és – elsősorban a félperiférián – autoriter eszközökkel a „szuverén nemzetállam” gazdasági versenypozíciójának megőrzését vagy javítását tekinti egyetlen feladatának, bármi is legyen annak társadalmi vagy ökológiai ára.
És végül a harmadik lehetőség: radikális szakítás ezzel a „jövőtlen” jelennel: „Korunkban egyszerűen nem adhatjuk alább annál – állítja Kiss Viktor –, hogy fenntartsuk a változás azonnaliságának és gyökerességének mindenkori lehetőségét, vagyis a forradalomét. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy már a jelenben is létrehozzuk azokat a gyakorlatok, létmódokat, megoldásokat, közösségeket, tudást és tapasztalatot a társadalom „peremén”, amely egy adott pillanatban a társadalom centrumává válhat ... Ez az autonomizmus stratégiája ... A meggyőződés, hogy minden változást az életforma forradalmával kell kezdeni.” Határozottan csengő, de nem problémamentes álláspont. Egyrészt a forradalmi radikalizmust ebben a formájában üresnek, puszta retorikának érzem, a fennállóval szembeszegezett puszta Kell-nek. Azt is mondhatnám – horribile dictu magát Lenint parafrazálva –, hogy a baloldaliság „gyermekbetegségét” vélem benne felfedezni. De a helyzet paradox: mert miközben egyrészt azt kell mondjam, hogy ezt a forradalmiságot üresnek érzem, másrészt azt is teljes joggal mondhatnám, hogy Kiss Viktor a Harmadik út programjának alapját vázolja fel, amikor minden változás lehetőségét az „életforma forradalmához” köti. Hogy ezt nem veszi észre, hogy a programot mégis egyértelműen a romantikus-konzervatív irányhoz sorolja, feltehetőleg a szerző forradalmi radikalizmusából ered, és erre még vissza kell majd térnem.
A Harmadik út programja nem természetvédelem, nem a méhek, a virágok és a kisdedek védelmének naiv-romantikus programja. „Az ökopolitika célja – olvashatjuk a szövegben – a felszabadulás a technológiai-gazdasági kényszerintézmények zsarnoksága alól.” Weberrel szólva így is fogalmazhatnék: az ökopolitika célja kitörni a „kapitalizmus acélkemény építményéből”, mely „ellenállhatatlan erővel” határozza meg „mindazoknak az egyéneknek az életstílusát – s nem csak a gazdaságokban tevékenyen résztvevőkét – akik ebbe a hajtóműbe beleszületnek, s talán ez fogja meghatározni mindaddig, amíg az őskori tüzelőanyagok utolsó mázsája is elizzik”. Weber metaforája a modernitás legsajátabb képződményeit, azokat az eldologiasodott struktúrákat idézi meg, melyeket Luhmann nyomán ma leginkább rendszereknek szokás nevezni. Azokat a műveletileg zárt szociális rendszereket tehát, melyekből rég kiköltözött már nem csak a „protestantizmus szelleme”, de minden szellem: saját bináris racionalitásukat követve ellenállnak minden olyan törekvésnek, melyek a célok jó vagy rossz voltára, az emberi együttélés értelmére kérdeznének rá. Márpedig – olvashatjuk a programban – az „ember szabadságával, az erkölcsi lény méltóságával összeegyeztethetetlennek tartjuk, hogy az észszerűség, a pártatlanság vagy a hatékonyság nevében személytelen automatizmusok, digitális programok gyakoroljanak hatalmat emberek felett.” Következésképpen az „ökológiai politika az önkéntes szolidaritáson és felelősség- vállaláson alapuló együttéléshez kíván kedvező feltételeket teremteni. Társadalmi igazságosságon nem az ipari társadalom által teremtett állítólagos szükségletek kielégítését értjük, sok esetben inkább azoknak a viszonyoknak a felszámolását, amelyek e szükségletekért felelősek.” A program „az életforma forradalmához”, az új szükségletek megszületéséhez kívánja tehát a „kedvező feltételeket megteremteni”. De feltételek megteremtéséről beszél, és nem az életforma forradalmának végrehajtásáról. A különbség nem lényegtelen. Mert minden „végrehajtásban” ott gyanítható a modernitás eldologiasító gondolkodásmódja: megcsináljuk.
A feltételek megteremtését szolgálja a gazdasági folyamatok és a beruházások átláthatóságának és társadalmi ellenőrzésének, továbbá a tulajdonformák, közöttük a közösségi tulajdonformák sokféleségének a hangsúlyozása, továbbá a közvetlen demokrácia szféráinak bővítésére irányuló törekvés. A program szándéka szerint e feltételek megteremtését szolgálja a decentralizáció és a lokalizáció is: „Az ökológiai politika a helyi társadalmak önvédelmi harca a fejük felett intézkedő globális hálózatok, állami és államközi bürokráciák, személytelen automatizmusok” ellen. Kiss Viktor azonban – ha jól értem – épp a lokalizmus programszerű felvállalásában látja Harmadik út romantikus-konzervatív jellegének bizonyságát. Abban a kijelentésben, hogy a „természet pusztulásának kárvallottjai nem a Földet akarják megmenteni – hanem a saját földjüket”. De miért lenne ez romantikus, múltba révedő álláspont? Hivatkozhatnék itt a Social Forum porto alegrei programjára, vagy akár a zapatista mozgalom egyik – Marcostól származó – jelmondatára, miszerint „Zapata addig él, amíg az emberek hisznek a földhöz, a kultúrájukhoz és az önkormányzathoz való jogukban”. Az ilyen, távoli földrészekre utaló hivatkozások önmagukban persze mindig kétes értékűek. Lépjünk hát tovább. Nem indokolja-e lokalizmus felé fordulást az az egyetemes világtörténelem eszméjének megrendülése, a különböző történelmek és időszámítások együttállása? Miért kellene és hogyan haladhatna egy sínen az „életformák forradalma” Európában, Latin-Amerikában, Ázsiában vagy Afrikában? Ma nagyon úgy néz ki, hogy éppenséggel a transznacionális cégek és a globalizációba torkollott egyetemesség volt az, mely együttműködés helyett csak gyilkos versenyt tudott teremteni. Azt hiszem Lévy-Straussnak lehet igaza, amikor azt mondja, „a haladás sorozatos ugrásokból vagy – biológiai szakkifejezést kölcsönvéve – mutációkból áll. Ezek az ugrások nem mindig egyirányúak, és az általános irányvonal is megváltozhat [...]Egy kultúra – folytatja később – annál nagyobb eséllyel tudja magába olvasztani a civilizációt alkotó újítások és felfedezések sokaságát, minél többféle és minél különbözőbb kultúrával kell kidolgoznia – általában valamilyen kényszer hatására – a közös stratégiát.”
Ami a Nyugatot, közelebbről Európát illeti, Kiss Viktor egy fontos tendenciára hívja fel a figyelmet: „elkeseredett kulturális ütközetnek lehetünk tanúi, amelynek során a posztmodern kapitalizmus saját kulturális univerzumához kívánja kapcsolni azokat a szerencséseket, akiket a fogyasztás és az immateriális munka zónáiba pottyantott le a gólya. A tőke totális háborút vív azért, hogy a nyugati társadalmak tagjainak immár ne csak munkaerejét, tudását, vagy vásárlási szokásait, de egész életét a profit szolgálatába állítsa.” Igen. Ahogy ennek az uralomgyakorlási módnak egy korábbi fázisát már A elvilágosodás dialektikája és az Egydimenziós ember is elemezte, a multinacionális tőke ma már nem csak a gazdagságot termeli, de a fogyasztási formákat és az életmódokat is kész árukként kínálja azoknak a „szerencséseknek”, akik bizony elsősorban Európa, és a tágan értelmezett Nyugat polgárai. És ha nem tévedek, ezeknek a polgároknak a többsége ma épp azért békül ki olyan könnyen a jobboldali neonacionalizmusokkal, mert a „szerencséjükből” adódó privilégiumaik görcsös védelmezését fontosabbnak tartják a célok felülvizsgálatánál.
Ami nem könnyíti meg az „életmód forradalmát”. Vagy épp ellenkezőleg? Épp ezért lenne a kevesek, a kiválasztottak és meghívottak egyetlen lehetősége a forradalom? Logikailag ez akár rendben is lehetne, de én magam nem hiszek benne, és ami ennél fontosabb, a Harmadik út programja sem erre épít. De akkor mégis mire? A bölcs belátásra, a deliberációra? Hogy ez nem magától értődő és nem ellentmondásmentes javaslat, azt a program is jelzi, ahogy jelzi azt is, amire Kiss Viktor is teljes joggal hívja fel a figyelmet: egy lokalitás lakói nem szükségképpen alkotnak közösséget, egy közösség pedig nem szükségképpen „jó”, ahogy céljai sem szükségképpen kívánatosak. De akkor újra: mégis, miként születhet egy új világ? Elismerem, a kérdés bombasztikus, de megpróbálok kevésbé bombasztikus választ adni rá. Úgy születhet, ahogy a „régi” világ született, a modernitás és a kapitalizmus, és ahogy a történelmi változások általában végbemennek.
A modernitás, és benne a modern kapitalizmus egy hosszú folyamat során született meg, méghozzá számos – a szelekció során hol tiltott, hol elismerést nyert – mutáció vagy variáció eredményeként, melyek azonban cirkulárisan egymást erősítették, létrehozván a modernitás komplex rendszerét. Csak a rendszer fokozatos kiépülése során válik nyilvánvalóvá, hogy ezek a variációk azért tudnak egy komplex egészben egymáshoz illeszkedni, mert ugyanarról „szólnak”: egy leválási-absztrahálódási folyamat egymást erősítő elemei. Az ember kiágyazódásáról van szó lokális, vérségi, vallási, kulturális és politikai kapcsolatrendszeréből, leválásáról a megélt tapasztalat közvetlenségéről, a jelenléten alapuló interakciókról és az emberi élet értelmét, a „jó élet” céljait rögzítő világképekről, hogy aztán az immár absztrakt „emberi jogokkal” rendelkező személyek, valamint a konkrét személyekről levált kommunikáció új struktúrákba rendeződhessen. Ez az absztrahálódási folyamat stabilizálódik „egyszer csak” a kapitalizmusban, amikor a cirkuláris kapcsolódások során nyilvánvalóvá válik, hogy alapvető rendezőelvük a tőkés árutermelés és piac logikája lehet: a konkrét és hasznos munka helyébe lépő absztrakt munka, és a használati érték helyébe lépő csereérték. Az interakciók közvetlenségéről leváló komplex rendszereket immár nem közösen osztott normák és értékek koordinálják, hanem a minőségi megkülönböztetések iránt közömbös csereértékekkel végrehajtott műveletek formális racionalitása.
Jó, vagy éppen rossz hír – kinek-kinek tetszése szerint –, hogy a luhmanni rendszerelmélet születése idején még kikezdhetetlennek tetsző társadalmi alrendszerek működése ma már távolról sem mondható zökkenőmentesnek. A feltételezés szerint a műveletileg zárt rendszerek a kívülről érkező irritációkra válaszolva képesek saját (belső) logikájuk mentén adaptálódni környezetükhöz. Ez az adaptációs képesség azonban mára kérdésessé vált, és ennek legvilágosabb példája épp a gazdasági alrendszer képtelensége arra, hogy reagáljon az ökoszisztéma felől érkező „irritációkra”. De megkérdőjelezhető az is, vajon a továbbra is lokális szinten szerveződő politikai alrendszerek képesek-e még válaszolni a globális szinten szerveződő világgazdasági rendszer felől érkező kihívásokra. Nem kevésbé kérdéses, meddig képes elviselni a pszichikai rendszer – azaz a Luhmann által a szociális rendszer környezeteként tárgyalt emberi lény – az eldologiasodott rendszerek ránehezedő nyomását. Különösen kérdéses ez olyan „fejletlen” területeken, ahol a világgazdasági rendszer adaptációját elvileg kikényszeríteni képes szociális alrendszerek soha nem is jöttek létre.
A katasztrófa vagy a változás tehát nem eleve lehetetlen, és persze hogy nem mindegy, melyik következik be. Ezzel vissza is érkeztem Kiss Viktor meggyőződéséhez: „minden változást az életforma forradalmával kell kezdeni”. Kettőnk álláspontja között nem olyan nagy a különbség. Én sem tartom lehetetlennek az életforma radikális átalakulását. Ehhez valóban radikális értéktételezésre van szükséges, és egy olyan politikára, mely megteremti az átalakulás lehetőségének feltételeit. Nem magától értődő, miben is állnak ezek, és hosszabb távon az út lépései sem tervezhetőek meg. Egy radikális átalakulást nem lehet megcsinálni, de kibontakozásában részt lehet venni. Ahogy Viktor is zárta kritikáját, valóban „rengeteget kell még beszélgetnünk egymással erről az irányról antikapitalista baloldaliaknak, autonomistáknak és ökológiai elkötelezettségűeknek (igen, akár konzervatívoknak is)”.
Végül hadd kérjek bocsánatot a vita részvevőitől, amiért ilyen illetlenül hosszútra nyúlt a válaszom, és mindvégig az elmélet felhőrégióiban maradt. De Viktor olyan alapkérdéseket vetett fel, amikbe kár lett volna nem belemenni. Nem tartom ugyanis eleve lehetetlennek egy konszenzusképes válasz megtalálását.