Amikor Cook kapitány hajója először közelítette meg Ausztrália partjait, utasai kíváncsian lesték, hogyan reagálnak majd megjelenésükre a kőkorszaki körülmények között élő bennszülöttek. Legnagyobb meglepetésükre sehogy se reagáltak, levegőnek nézték a háromárbócos bárkát. Túl nagy volt ahhoz, hogy valóságos legyen. Csak akkor kezdtek fejveszett menekülésbe, amikor leeresztették a csónakokat, és fegyveres tengerészek kezdtek evezni a part felé. Erről már sejtették, hogy mit jelent.
Válság és átalakulás1
„Csak el ne hagyjon benneteket a gazdagság, ephezosziak,
hogy rátok bizonyuljon a nyomorúságotok.”
(Herakleitosz)
1. Miért nem vesszük észre a nagy változásokat?
Amikor Cook kapitány hajója 1770-ben először közelítette meg Ausztrália partjait, utasai kíváncsian lesték, hogyan reagálnak majd megjelenésükre a kőkorszaki viszonyok között élő bennszülöttek. Legnagyobb meglepetésükre sehogy se reagáltak, levegőnek nézték a háromárbócos bárkát. Túl nagy volt ahhoz, hogy valóságos legyen. Csak akkor kezdtek fejveszett menekülésbe, amikor leeresztették a csónakokat, és fegyveres tengerészek kezdtek evezni a part felé. Erről már sejtették, hogy mit jelent.
A nagy változásokat azért nem vesszük észre, mert túl nagyok a felfogásunkhoz képest. Belülről éljük át őket, együtt változunk velük. A Föld forgását sem észleljük. Továbbá azért sem vesszük észre őket, mert túlságosan kicsinyek, lassúak. A földfelszín felmelegedésének mértéke évről-évre alig mérhető. A termőtalaj pusztulása vagy kiszáradása, az élő vizek elszennyeződése évtizedekig eltart, és mire végbemegy, kihal a nemzedék, amelynek életébe változást hozott, utódaik pedig már a megváltozott körülmények közé születnek, és azt tartják természetesnek. A földtörténeti léptékű változások nem köthetők nevezetes dátumokhoz, jeles eseményekhez. Nincs pillanatnyi aktualitásuk, tehát nem számíthatnak közfigyelemre, különösen nem a napi szenzációkra vadászó elektronikus tömegmédia korában. A csernobili vagy fukushimai „baleset” szenzációja csupán emlékeztet arra a kezelhetetlen és mérhetetlen kockázatra, amit a kiégett radioaktív fűtőelemek, nukleáris kísérletek, a tenger mélyén békésen rozsdásodó kiszuperált atomtengeralattjárók jelentenek – nem valamikor a távoli jövőben, hanem jelenleg.
A földi ökoszisztéma összeomlása javában tart, függetlenül a katasztrófa elhárítására irányuló – elégtelen és sikertelen – kezdeményezésektől. Az emberiség évente a rendelkezésre álló természeti források és nyelők közel másfélszeresét használja el. Honnan vesszük a maradékot? Utódainktól: az ő jövőjüket éljük el. A szárazföldi gerinces élőlények össz-testtömegének több mint 90%-át már ma is az ember és az ő haszonállatai teszik ki. Évről-évre megsemmisül egy-egy magyarországnyi termőtalaj. A következő évszázadban olyan klimatikus viszonyok alakulhatnak ki, amilyenek a homo sapiens faj megjelenése óta nem fordultak elő bolygónkon. A történelem ideje találkozott az evolúció idejével. Kivételes történelmi pillanat ez, nem biztos, hogy túlélhető.
2. Mi történik velünk?
Fogalmunk sincs róla, hogy mi történik velünk. Ezt szó szerint értem: épp az a fogalomkészlet avult el hirtelen, melynek segítségével tapasztalatainkat valóságként próbáltuk megérteni. Az utolsó Nagy Elbeszélés, melynek keretei között a nyugati civilizáció önértelmezése összefüggő, értelmes egészet alkotott, a tudományos-technológiai haladásról szólt, melynek vívmányai az emberiséget az előállított javak páratlan bőségével ajándékozzák meg. Az általános jólét pedig, amit egyesek a piaci folyamatokat szabályozó láthatatlan kéz áldásos működésétől reméltek, mások a tudományos tervezéstől, a továbbiakban feleslegessé tesz minden elnyomást. Testvér lészen minden ember, és a felszabadított egyének végre hozzáláthatnak mindenirányú szükségleteik bőséges kielégítéséhez. Ezzel a történelem, Karl Marx és Francis Fukuyama egybehangzó ígérete szerint véget ér.
A történelmi haladás világképéből mára, valljuk be, nem sok maradt. A technológiai-gazdasági komplexum szolgálatába állított tudomány, úgy tűnik, az emberiség jótevőjéből az emberiségre leselkedő veszélyek legfőbb forrása lett. Ahogy elődeink rettegtek a természet kiszámíthatatlan vak erőitől, úgy rettegünk ma a tudományos felfedezések beláthatatlan következményeitől, s hozunk áldozatot a kikerülhetetlen és mindenható technológiai-gazdasági szükségszerűség oltárán, emberáldozatot is.
A megélhetés problémájára, ahogyan ezt már Henry David Thoreau észrevette, olyan megoldást találtunk, amely bonyolultabb, mint maga a probléma. Javaink tömeges előállításáról kiderült, hogy létforrásaink kimerítésével és jóvátehetetlen elszennyezésével jár. Az élővilág pusztítása árán nemhogy megszabadultunk volna a nélkülözéstől, inkább az ínség új nemeivel ismerkedünk: emberek százmilliói nem jutnak többé egészséges ivóvízhez, megfelelő táplálékhoz. Okostelefonhoz, lőfegyverhez, antibiotikumhoz és láncfűrészhez talán igen, de az ép természeti környezettel együtt létbiztonságuk és önbecsülésük is oda lett. A javak szaporítása a gazdag országokban sem jár többé az élet minőségének javulásával: az egészségünket, kapcsolatainkat, környezetünket romboló, ízlésünket és igazságérzetünket sértő, pazarló, kényszeres növekedés korába léptünk.
3. Fenntartható-e a fejlődés?
De vajon fejlődés-e, amit fenn akarunk tartani? Vagy inkább kényszerpálya, hanyatlás, halálos veszedelem, amelytől csak tudásunk megújítása, intézményeink reformja, céljaink felülvizsgálata révén tudnánk megszabadulni?
A rendszer működésének hiteles leírása a társadalom kutatóinak nagy adóssága. A tudományos diskurzusnak az a része, amely a tömegmédián keresztül egyáltalán eljut a közönséghez, alig foglalkozik a kibontakozó civilizációs katasztrófa nagy kérdéseivel. Mintha nem a mi célszerűtlen céljaink, gazdaságtalan gazdálkodásunk, embertelenül emberközpontú világképünk okozná a természet romlását, hanem valami váratlan balszerencse akasztotta volna meg a haladás diadalútját! A divatos ideológiák képviselőinek bőkezűen szponzorált szócsatái inkább a figyelem elterelésére szolgálnak. A hamis világmagyarázatok szerves részét alkotják civilizációnk útvesztésének: kapva kapunk rajtuk, hogy a riasztó valósággal ne kelljen szembenéznünk.
Nevezhetjük-e jólétnek, ha szükségleteinket a lehető legtöbb áru leggyorsabb elhasználásával elégítjük ki? Mit „termel” voltaképpen az a gazdaság, amely, mint egy hatalmas emésztőcsatorna, egyre sebesebben alakítja át a földi élet gazdag változatosságát hulladékká? Mennyiben szabadkereskedelmi az a rendszer, amelynek épp a szabadsághoz nincs köze, de a kereskedelemhez, vagyis a piachoz is egyre kevesebb? A piac, ha jól tudom, a Széchenyi téren van vagy a Donát úton, mármint a kolozsvári. A világpiac ezzel szemben egy megtévesztő metafora. A piac a helyi társadalom felügyelete alatt és szabályai szerint működő intézmény, az úgynevezett világpiac ezzel szemben azt jelenti, hogy az üzleti világ függetlenítette magát mindennemű helyi ellenőrzéstől. Transznacionális hálózatokba szerveződött, és az ezeken belül zajló pénzmozgás és információ-áramlás, amely az üzleti titok védelmét élvezi, összehasonlíthatatlanul fontosabbá vált a szereplők nyilvános (piaci) érintkezésénél. A magántulajdonosok száma világszerte a töredékére csökkent, a kisebb vállalkozásokat tönkretették és felvásárolták az egyes ágazatokat uraló monopóliumok. Amiben Marx biztosan nem tévedett: a tőkekoncentráció törvényszerűsége beigazolódott. (A kisajátítók kisajátítása ellenben egyre valószínűtlenebb.)
A kormányok a befektetők kegyeiért versengenek. A pártok választási küzdelmét támogatóik tőkeereje, a rendelkezésükre álló médiafelület nagysága dönti el. A politika ma már csak annyiban különbözik a profi futballtól, hogy itt a játékosok mezéről nem olvasható le a csapatot támogató cég neve.
Miért kellene ezt az állapotot fenntartani?
4. És akkor hogyan lesz vége?
A világ mostani rendje nem azért fenntarthatatlan, mert a természet eltartóképességének korlátaiba ütközik, hanem azért ütközik természeti korlátokba, mert fenntarthatatlan: ellentmondásai az adott rendszer logikáján belül feloldhatatlanok. Ezen ellentmondások egyike a piacgazdaságot jellemző növekedési kényszer és a növekedés természeti korlátai között jelentkezik. A másik az uralom rendjét legitimáló elv, a népképviselet kiüresedése. A legtöbb országban a politikai közösség önrendelkezésének még a látszatát sem sikerült megőrizni azzal a hatalommal szemben, amely a globális cégbirodalmak, pénzügyi hálózatok és velük összefonódott kormányok kezében jelenleg összpontosul. Az uralom elveszítette legitimitását; az erőviszonyok kérlelhetetlen logikája uralkodik, amelyet algoritmusok közvetítenek és személytelen automatizmusok érvényesítenek.
A felvilágosodás programja az emberiség felszabadítását összekapcsolta a természet felett gyakorolt uralommal. A legyőzött természet romjaira azonban a totális ellenőrzés és elnyomás minden eddiginél hatékonyabb rendszere épült, a kényelmes szabadságnélküliség rendszere, egy ésszerűen totalitárius társadalom, ahogyan Habermas nevezi. A polgárok elégedetlensége többé nem söpri el a nyereség-elven működő államok és hódító birodalomként viselkedő tőkecsoportok hatalmát, legfeljebb egyik vagy másik pártot juttatja hatalomra.
Ezért érdemes tudni, hogy a birodalomépítés törekvése, a kulturális minták ezzel járó egységesítése nemcsak a mi korunkat jellemezte. Így végezte eddig minden nagy társadalmi formáció, ereje teljében. Az antikvitás végnapjait az akkor ismert világot leigázó Római Birodalom terjeszkedése készíti elő. A hűbéri rendszerét az abszolút monarchiák kiépülése. Nem az osztályharc, nem idegen hatalmak, nem is véres forradalmak söprik el őket. Saját súlyuk alatt roppannak össze, belső ellentmondásaik válnak tűrhetetlenné.
S miközben a környezetüket fölzabáló, pusztulásra ítélt dinoszauruszok még javában vívják egymással gyilkos csatáikat, lábaik alatt rémült kis lények kísérleteznek a túléléssel, az úgynevezett emlősök. Ők öröklik a Földet. Megfigyelhető, hogy az új kulturális minták is, amelyek történelmi léptékű változások kiindulópontjául szolgálnak, hasonlóképpen születnek, rendszerint kicsiny, a puszta fennmaradásért küzdő helyi közösségek kezdeményezéseiből. Távoli provinciákban, kolostorok falai között őrzik s művelik őket; vagy mint az újkor hajnalán, a fennálló rendszer zárványaként működő városi közösségek küzdelmes hétköznapjaiból emelkednek ki, fokozatosan és kezdetben szinte észrevétlenül.
A késő-modernitás és a hanyatló Róma közötti párhuzamra hívja fel a figyelmet többek között Alasdair MacIntyre is, Az erény nyomában utolsó oldalán. Az alig észrevehető, mégis sorsdöntő fordulat akkor következett be, állítja, „amikor a jóakaratú emberek hátat fordítottak a római impériumnak, s többé nem azonosították a civilizáció és az erkölcsi közösség folytatódását az impérium fennmaradásával. Ehelyett ahhoz fogtak hozzá – többnyire nem is teljesen felismerve, hogy mit tesznek -, hogy a közösség olyan új formáit alakítsák ki, amelyeken belül az erkölcsi lét fenntartható úgy, hogy túlélhesse a barbárság és a sötétség elkövetkező korszakát.” A második ezredfordulón szerinte hasonló fordulóponthoz érkezett a modern nyugati civilizáció is. „Ezúttal azonban a barbárok nem a határainkon túl várakoznak,” figyelmeztet MacIntyre „már jó ideje ők irányítanak bennünket.
5. Mi az hogy ökológiai politika?
Úgy alakult, hogy az emberhez méltó létezés természeti és kulturális feltételeinek védelmében szerveződő mozgalmak hívószava világszerte az ökológia lett, bár tudjuk, hogy földi otthonunk - az oikosz - romlása nem oka, csupán indikátora civilizációnk válságának. Az ökológiai politika célja mindenekelőtt azoknak az akadályoknak az elhárítása, amelyeket a technológiai-gazdasági világrend életidegen logikája kényszerít a társadalomra, lehetetlenné téve, hogy az emberek a saját sorsukról szabadon dönthessenek. Képviselőitől mi sem áll távolabb, mint hogy elutasítsák a felvilágosult modernitás vívmányait: a múltat sem végképp eltörölni, sem visszahozni nem kívánják; nem osztják a baloldali radikalizmus utópiáit, sem a jobboldali populizmus nosztalgiáit. Az ellen küzdenek, hogy a technológia rémuralmát haladásnak nevezzék, a pótolhatatlan természeti források elherdálását jólétnek, a profit utáni hajszát pedig ésszerű gazdálkodásnak.
A lokalizáció és decentralizáció eszméinek elkötelezett zöld politika kiindulópontja az a megfigyelés, hogy minél távolabb születik egy döntés az érintettektől, annál több kárt okoz, és annál irracionálisabb következményekkel jár. Hívei ezért a felelős részvételen és közös mérlegelésen alapuló döntéshozatal feltételeinek megteremtésére törekednek. Tisztában vannak azzal, hogy ennek csak a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségekben van realitása. Ezért e közösségek önrendelkezésének (részleges) helyreállítását kívánják. Alapjában véve ez különbözteti meg őket egyrészt a gazdasági globalizáció neoliberális híveitől, másrészt az illiberális államért lelkesedő technokraták, fundamentalisták, szocialisták vagy nemzetiszocialisták elképzeléseitől.
Egy kormányra kerülő ökológiai párt első tennivalója valószínűleg az lenne, hogy megvizsgálja, miként szabadulhat meg a rábízott hatalom azon részétől, amely nem az államot illeti meg - még kevésbé a nemzetek feletti szervezeteket -, és azt visszaadja az érintett közösségeknek. Ezért a zöldek által szorgalmazott változások nem mehetnek végbe gyorsabb ütemben, mint az ökológiai belátások terjedése.
De mit érnek vajon a helyi kezdeményezések, mit tehet egy kisebb közösség, akár egy nemzet egymagában, a globális válságfolyamatokkal szemben? Nem sokat tehet, ha egymaga marad, azonban nem ez a helyzet. A veszélyeztetett létforrásaik védelmében fellépő csoportok törekvései világszerte hasonlóak, miközben a megoldások, amelyekkel kísérleteznek, nagyon is változatosak, a helyi adottságok sokféleségének megfelelően. Kilátástalan helyzetben inkább azok vannak, akik nem akarnak vagy nem tudnak szembenézni a szemünk láttára zajló drámai változásokkal. Minél később szabadul meg egy ország az örömtelen pazarlás és kényszeres növekedés rendszeréhez fűzött hamis várakozásoktól, annál súlyosabb hátrányba kerül a túlélésért folyó versenyben, ahol a sikert már ma sem a GDP mutatói mérik.
A biológiai sokféleség védelme, a szennyező kibocsátások mérséklése, az áttérés az anyag- és energiatakarékos szelíd technológiákra túlnyomó részt olyan intézkedéseket kíván, amelyek helyi szinten megvalósíthatók. A legnagyobb szennyezők, az emberiségre halálos veszedelmet jelentő iparágak, cégek és technológiák pedig idővel maguktól tűnnek el, ha működésük gazdaságtalanná, tehát tarthatatlanná válik, miután a világgazdasági függőséget megelégelő országok sorra alkalmazni kezdik az egészségüket, környezetüket, szociális biztonságukat védő szankciókat.
A patrióta, zöld gazdaságpolitikára való áttérés előnyei kezdettől fogva képesek ellensúlyozni a világgazdasági függés enyhítéséből származó átmeneti nehézségeket. Kinek is okozna kárt az élelmiszer-önrendelkezés, a rövidebb ellátási láncok, a nemzetközi tőkemozgások csillapítása vagy az ellenőrzés helyreállítása a helyi piacok felett? Csupán a globális gazdaság zavaros vizein kalózkodó cégeknek, államoknak és terrorszervezeteknek.
A lokalizáció természetesen nem elzárkózást jelent, hanem az újfajta – vagy nagyon is hagyományos – horizontális kapcsolatok sűrű hálózatát a népek, kultúrák, szellemi műhelyek, gazdálkodók és települések között.
6. Mi különbözteti meg a globális kapitalizmus ellen tiltakozó ökopolitikai törekvéseket a marxista baloldaltól?
Az ökológiai politika, Murray Bookchin javaslatának szellemében, Marxot Arisztotelésszel igyekszik felcserélni. Ami prózában annyit tesz, hogy a történelmi materializmus gazdaságközpontú szemléletét egy közösség-központú, vagy ha úgy tetszik, politika-központú megközelítés váltja fel. Többé nem a termelési viszonyokban rejlő kizsákmányolásból magyarázzák az uralom jellegét, hanem az uralom jellegéből ember és természet kizsákmányolását. Igaz ugyan, hogy az egyén jogainak csak ott lehet érvényt szerezni, ahol a piaci érdek nem korlátozhatja többé a közösség önrendelkezését és nem korrumpálja az államot, ez azonban fordítva is áll: az állam túlhatalmával szemben a civil társadalom függetlenségének legfőbb biztosítéka a tulajdonukkal szabadon rendelkező egyének piaci érintkezése. Nem véletlenül vezetett eddig minden kísérlet a piaci versenygazdaság felszámolására véres elnyomáshoz és gazdasági csődhöz, éspedig anélkül, hogy mérsékelte volna az erőforrásokkal való esztelen pazarlást vagy a társadalmi igazságtalanságot.
A modern társadalmak önszabályozásáról az intézményes érintkezés három alrendszere együtt gondoskodik: a jogállamban testet öltő bürokratikus racionalitás, a teljesítmények piaci versenyében érvényesülő hatékonyság- vagy haszon-elv, valamint a közösségeket összetartó önkéntes szolidaritás, melynek alapja az együttműködés értelmébe és a kölcsönös megértés lehetőségébe vetett bizalom. Ez a harmadik elv azonban az ipari tömegtársadalmakban háttérbe szorul, végül elsorvad a piaci automatizmusok és a különféle bürokráciák által képviselt instrumentális észszerűség nyomása alatt. Megfelelő közösségi kontroll híján azután példátlan méreteket ölt a hatalom központosítása, a vagyon felhalmozása és a tudás feletti ellenőrzés kisajátítása.
Ez ellen lép fel az ökológiai politika. A kívánt változások ágensének a saját túlélésükért küzdő, létforrásaikat védelmező közösségeket tekinti. Közösség-eszményének az egyének önkéntes társulásából születő modern közösségek felelnek meg, távol a „vér és a föld” közösségének zavaros romantikájától. Léteznek ugyan zöld fundamentalisták, akik legszívesebben visszatérnének a természettel állítólagos összhangban élő, önellátó törzsi közösségek életformájához. Ezek az életidegen elképzelések azonban csak szűk körben terjednek, és úgy tűnik, elszigeteltek maradnak.
7. Meg akarják-e mondani a zöldek, hogy hogyan éljünk jól?
Éppen ellenkezőleg, azt akarják, hogy ezt a döntést mindenki szabadon, külső kényszertől mentesen hozza meg, beleértve a kényszer személytelen, „gazdasági” formáit is. Meggyőződésük azonban, hogy egyéni választásaink igazolásra szorulnak, tekintettel létforrásaink szűkösségére és szoros egymásrautaltságunkra.
Amikor a zöldek megpróbálják a közfigyelmet az eszközök gyarapításáról a célok jóságára irányítani, ezt abban a meggyőződésben teszik, hogy ezzel a politika eredeti értelmének helyreállítását szolgálják. Hiszen egyéni választásaink sohasem voltak és nem is lehetnek egymástól függetlenek. Céljaink többségét nem érhetjük el, ha a társadalom nem támogatja törekvéseinket. A választható javak egy része csak közösen élvezhető; létrehozásuk, megőrzésük is kollektív erőfeszítés gyümölcse. De kimondva-kimondatlanul mindenkori választásainkat magukat is az uralkodó normák befolyásolják, ha úgy tetszik, mindig is „megmondják nekünk”, hogyan éljünk. Az ökológiai politika hívei csupán azt szeretnék, ha ezekről az értékválasztásokról nyilvános párbeszéd folyna, s ezt tudatosítaná a résztvevőkben döntéseik jelentőségét.
Természetesen senki sem akadályozhat meg egy kisebb vagy nagyobb közösséget abban, hogy rosszul döntsön: belefulladjon a saját mocskába, vagy robotoknak engedje át az irányítást és tagjai maguk is robottá váljanak. És senki sem kímélheti meg az így tönkretett népeket attól, hogy megfizessék döntésük árát. Idővel azonban okulhatnak a saját szerencsétlenségükből, és követhetik boldogabb szomszédaik példáját.
1) Az írás címét Fritjof Capra negyven évvel ezelőtt megjelent The Turning Point című könyvéből kölcsönöztem, jelezve, hogy sem a válság-tudat, sem az átalakulás reménye nem újkeletű, legalább félszáz esztendeje foglalkoztatja a gondolkodókat. Ami a világ helyzetén, sajnos, szemlátomást nem sokat változtatott.
Elhangzott eredetileg a Történelemtanárok Egylete "Sorsfordító változások… – amelyek után új irányt vett a történelem" c. konferenciáján, 2021. október 2-án. A fentiekben a szerző által átdolgozott cikket adtuk közre, melyet 2021. november 12-én, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottsága által szervezett Magyar Tudomány Ünnepe 2021 konferenciáján adott elő.