Vendégszerzőnk, Klein Ákos biológus, a Gyöngybagolyvédelmi Alapítvány ügyvezetője újabb írását tesszük közzé az alábbiakban.

Kovács Gábor filozófus írása

A huszadik század második évtizedében még lehetett volna tenni valamit az ökológiai katasztrófa enyhítése érdekében – ez áll majd napjainkról a történelemkönyvekben (ha lesznek még könyvek a történelemről). Az európaiak, legalább ők, egyre többet beszéltek a sürgős tennivalókról, sőt, itt-ott cselekedni is próbáltak már, miközben azért tovább halandzsáztak a fenntartható növekedésről, vagyis az örömtelen, kényszerű pazarlás rendszerének fenntartásáról, és a Föld erőforrásainak gyorsuló ütemben történő kifosztását továbbra is javuló gazdasági teljesítményként ünnepelték.

Azok közé tartozom, gondolom ti is, akik szégyenkezve bár, de az egyesült ellenzék jelöltjeire adták le szavazatukat – akiknek kormányzását egyébként a hátunk közepére se kívánnánk –, hogy végre megszabaduljunk Orbán Viktor uralmától, aki az ország törvényes rendjét felforgatta, a nemzetet kettészakította, az állam vagyonát híveivel felprédálta és elérte, hogy a magyar nevet Európa-szerte gúnnyal és megvetéssel emlegessék.

Ez a kívánságunk azonban nem teljesült. A régi, jólbevált – horthysta-kádárista – alapokra épült orbáni pártállam épülete szilárd, szilárdabb, mint valaha. Olyan szilárd, mint Putyin, Erdogan vagy Lukasenka rendszere. De nem azért szilárd, mert a nép bízik a vezetőiben, hanem azért, mert nem bízik önmagában. És nem azért nem fogyott el a Fidesz többsége, mert a szavazók elhitték, amit a pártszolgálati propagandagépezet sulykol belénk, hanem azért, mert az ellenzéknek nem volt megjegyezhető, hiteles mondanivalója. Pártok, melyek nem tudnak megszűnni vagy képtelenek meggyökeresedni: külön-külön is nehéz volna megmondani róluk, hogy mit képviselnek. Hát még így, együtt, egy miniszterelnök-jelölttel, aki mögött egyik sem áll, és akik mögötte állnak, bár ne állnának.

A mindennapi közéleti diskurzus a politikai bulvár szintjén mozog, legfeljebb nyomokban tartalmaz érdemi mondanivalót. Folyamatosan olyan dolgokról olvashatunk és hallhatunk, hogy melyik politikus éppen milyen válogatott jelzőkkel illette a másikat, hogy a miniszterelnök az előre megbeszélt kérdések mentén hogyan játszotta el a nemzet megmentőjét, az erőskezű, hozzáértő, de szerény vezetőt pénteken a Kossuth Rádióban, vagy hogy a hét más napjain a cukrászdában, „spontán” családlátogatáson, disznóvágáson, óvodában hogyan építi az imidzsét a választásokra. Netán hogy Márki-Zay Péter milyen, finoman szólva nem szerencsés szavakkal fejezte ki magát a vasárnapi bejelentkezésében, hogy Jakab Péternek milyen színvonalon sikerült eljátszania a parlamentben a tükör előtt jól begyakorolt szónoklatát, vagy hogy Gyurcsány Ferenc hogyan öntötte ki a szívét a Facebook-oldalán. A narratívák pedig elmagyarázzák nekünk, hogy hogyan kellene kommunikálnia (még véletlenül sem gondolkodnia és cselekednie) a kormánynak és ellenzékének.

Vereség a javából. Több mint hét esztendeje kezdtünk tüntetni, cikkezni, konferenciázni az élhető Budapest ellen tervezett legdurvább merényletek, a Városliget tönkreépítése és a budai Vár kormányzati negyeddé rontása ellen. Azóta mindkét rémálom megállíthatatlanul halad a teljes megvalósulás felé. A törvénybe foglalt törvénytelenség – a kiemelt állami beruházások kiváltságai, a Lex Városliget, a műemlékvédelem szétverése, a szakmai és civil tiltakozás semmibevétele – zöld utat biztosított a kormányzati pénzszóró gépezetnek, amely monstruózus építkezésekkel állít emlékművet a régi igazságnak: gyáva népnek nincs hazája. Azt csinálunk veletek, a városotokkal, a pénzetekkel, múlttal és jövővel, ami nekünk jól esik, világos?