Az alábbi összefoglaló a Harmadik Út téziseiről a Karátson Gábor Körben folyt műhelybeszélgetések és a Kossuth Klubban, Amiről nem szól a választási kampány címmel 2022 márciusában szervezett vitaestek tanulságait tartalmazza.
1.Nem tetszik a globalizáció? De hogyan akarsz kiszállni belőle?
2. Környezetvédelem: áldozat vagy nyereség?
3. Van-e realitása a karbonsemleges energiapolitikának – Paks 2 nélkül?
1. Nem tetszik a globalizáció? De hogy akarsz kiszállni belőle?
10 tarthatatlan érv a tartós állapotú gazdaság és a lokalizáció ellen
„…Legfőbb állításom pedig az, hogy a következő nemzedék nem számíthat a gazdasági rendszerek olyan világméretű egyformaságára, ami nagyjából a tizenkilencedik század óta áll fenn. Mindannyiunk érdeke, amennyire csak lehet, függetleníteni magunkat a másutt zajló gazdasági változások hatásaitól, annak érdekében, hogy szabadon kísérletezhessünk a jövő társadalmának ideális formáival. Ezért csak megkönnyítené a dolgunkat, ha nagyobb gazdasági önállóságra törekednénk, amennyiben ennek költségei nem túl magasak.
Azokkal rokonszenvezem tehát, akik inkább minimalizálnák, mintsem maximalizálnák a nemzetek közötti gazdasági érintkezést. Az eszmék, a tudás, a tudomány, a vendéglátás és az utazás – ezek a dolgok természetük szerint nemzetköziek vagy annak kellene lenniük. Az árukat ellenben ki-ki állítsa elő odahaza, amennyiben ezt megfelelő módon megteheti, és mindenekfölött: a pénzügyek maradjanak a nemzetek kezében.”
John Maynard Keynes: Nemzeti önellátás. The Yale Review 22.4. 1933
1. Az „okos” globalizáció erőforrás-takarékossá teszi a gazdaságot: komparatív előnyhöz jut a természeti adottságokhoz alkalmazkodó fejlesztési stratégia.
Az olcsósági verseny áldásai: a mélyen leszorított bérek, rossz minőségű tömegtermékkel elárasztott piacok, rablógazdálkodás a természeti forrásokkal. Ezen igazán nincs mit ünnepelni. Az olcsóság forrása, hogy a befektetőkért versengő államok magukra vállalják (az adófizetőkkel fizettetik meg) a vállalatok által externalizált környezeti és szociális költségeket.
A növekedési hajsza az előnyöket hátránnyá változtathatja, amennyiben konzerválja azokat az „előnyös” tulajdonságokat, amelyek kijelölték az ország szerepét a nemzetközi munkamegosztásban: például az alacsony béreket vagy az olcsón vesztegetett természeti forrásokat.
Az úgynevezett komparatív előnyök termelési monokultúrák létrejöttét ösztönzik, amelyeknek a természeti és társadalmi környezetre gyakorolt hatása egyaránt katasztrofális: megsemmisítik a biológiai sokféleséget, a termőföldet kimeríti az egyoldalú igénybevétel, a foglalkozások sokfélesége eltűnik, megnő a nemzetgazdaság világpiaci kiszolgáltatottsága.
A komparatív előnyök mentén szerveződő globális gazdaság velejárói: elképesztő árutömeg mozgatása országok, sőt kontinensek között, valamint a hosszú értékesítési láncok. Az előbbi felelős az összes ÜHG-kibocsátás mintegy harmadáért, az utóbbi lehetetlenné teszi, hogy a vásárló mérlegelje döntése következményeit; elhomályosítja az összefüggést fogyasztói magatartásunk és a Föld állapotának romlása között.
2. A tőke szabad mozgásának elve lebontja a pénz, a munkaerő, a tudás és az áruk útjában álló akadályokat, és ez mindenkinek előnyös, akár a tudását, akár a megtakarításait, akár a munkaerejét kívánja értékesíteni.
A szabadkereskedelmi egyezmények az áruk mozgását korlátozó intézmények lebontásával olyan helyzetet teremtettek, amelyben a szigorúbb környezetvédelmi vagy munkajogi szabályok versenyhátránnyá váltak a környezetüket és polgáraikat gátlástalanul kizsákmányoló államokkal szemben. Így nemhogy a szabályok szigorítását nem ösztönzik, hanem enyhítésük érdekében gyakorolnak nyomást a kormányokra.
A fizikai tőke és az élőmunka vándorlása összehasonlíthatatlanul nehézkesebb, mint a pénzé. Ezért az úgynevezett szabadkereskedelmi világrend egyenes következménye a reálgazdaság fokozódó kiszolgáltatottsága a monetáris szférának: a helyi gazdaságok versenyfutása a portfólió-befektetőkért, a pénzügyi spekulációk és a mesterségesen gerjesztett pénzbőség okozta válságok stb. A jobb megélhetés reményében szülőföldjüket elhagyó tömegek vándorlása pedig kezelhetetlen szociokulturális kihívás elé állítja úgy a kibocsátó, mint a befogadó országokat.
3. A szabadkereskedelmi rendszerből kiszoruló országok gazdaságának drasztikus visszaesése a gyakorlatban bizonyítja a rendszer előnyeit.
Az önellátásra képtelen, kivitelre termelő és behozatalból élő gazdaságok kiszolgáltatottsága nem a gazdasági globalizáció mellett, hanem ellene szól. Az elvonási tünetek jelentkezése nem érv a kábítószer-használat mellett.
4. Az EU gazdasági alapelvei kizárják, hogy a hazai természeti források vagy munkahelyek védelmére hivatkozva korlátozni próbáljuk a tőkenemek szabad mozgását.
A tagországok széleskörű szabadsággal rendelkeznek az egészség- és környezetvédelem, a szociális és kultúrpolitika terén. A fenti érdekekre hivatkozó normatív, tehát szektorsemleges szabályozás előnyös helyzetbe hozhatja a kisebb méretű, minőségi terméket előállító, környezetbarát vállalkozásokat és általában a hazai szereplőket, lehetővé teszi a részleges élelem-önrendelkezést, és hozzájárul a rövidebb értékesítési lánc kialakulásához, amelynek társadalmi és környezeti előnyei közismertek.
5. Ha mégis sikerülne korlátozni a tőke szabad mozgását, az
a) elriasztaná a befektetőket, következésképpen munkahelyeket szüntetne meg,
Tévedés, csupán másfajta befektetőket vonzana és más ágazatoknak kedvezne, mint a jelenlegi gyakorlat. A munkahelyek inkább a kkv-szektorban keletkeznének, és a multik támogatására fordított hatalmas összegek a hazai innovációt segítenék.
b) csökkentené az áruválasztékot,
Éppen ellenkezőleg, a választék növekedésével járna pl. a közszükségleti cikkek piacán, ahonnan a hazai termék úgyszólván eltűnt. Az ellenőrzött forrásból származó, szigorúbb minőségi követelményeknek megfelelő kínálat a vásárlók számára is előnyösebb.
c) drágaságot okozna,
A világszegénység jelenlegi fő oka, hogy az olcsó tömegtermék letarolja a piacokat. Ez az olcsóság nagyon sokba kerül: a munkahelyek, az egészség, a környezet látja kárát. A patrióta gazdaságpolitika egészében valóban az árszínvonal emelkedésével jár, egyszersmind a jövedelmek növekedésével is. A mainstream közgazdaságtan nyelvén ezt nevezik gazdagodásnak.
d) mindenekelőtt azonban a hazai vállalkozásokat tenné versenyképtelenné.
Valójában a hazai, illetve uniós piac védelmére javasolt intézkedések, amennyiben kiszorítanák a szankcionált forrásokból származó termékeket, ezáltal a hazai piacon javítanák, az európain nem rontanák versenyképességünket. A zöld ágazatok és technológiák iránti növekvő érdeklődést figyelembe véve bátran kijelenthetjük, hogy a fejlődésüket ösztönző gazdaságpolitika a jelenleginél jóval több előnnyel járna.
6. De a kkv-k támogatása amúgy is kontraproduktív, mert
a) visszaveti az innovációt,
Aligha. Megfigyelhető, hogy a gazdasági életben az innováció inkább a kisebb szereplőkhöz fűződik, a multik inkább csak finanszírozzák az újítást, és főleg felvásárolják a sikeres kezdeményezéseket. Támogató szerepüket átveheti az állam, például úgy, hogy a bankok és befektetők számára vonzóbbá teszi az innováció támogatását, ami csak hosszabb távon térül meg rendszerint. A hazai újítók ilyen támogató környezet hiányában mostanáig külföldi cégeket gazdagítottak, hatalmas jövedelemtől fosztva meg a nemzetgazdaságot.
b) a támogatás járadékvadász mentalitást bátorít,
A támogatás korántsem állami osztogatást jelent, és a különféle kedvezményeket semmiképpen sem a nálunk kialakult korrupt és felelőtlen pályázati rendszerben tennénk elérhetővé. A támogatások elosztása, felhasználásuk ellenőrzése mindenki által ellenőrizhető szempontok szerint történne, biztosítva a döntéshozók anyagi és erkölcsi felelősségét és elszámoltathatóságát. De a megszerezhető hitelnél, pénzügyi kedvezményeknél hatásosabb támogatásnak tartjuk a hazai piac és a minőségi termelés védelmét. Ennek eszközei igen sokfélék: a megfelelő oktatáspolitikától az átlátható, rugalmas és stabil jogi környezetig.
c) a kicsik eleve esélytelenek a multikkal szemben.
Ez nem minden ágazatban igaz. Kellőképpen differenciált szabályozás mellett inkább a kisebb üzemméret előnyei érvényesülnének, legalábbis a hazai piacon, amely a kkv-k elsőrendű célpontja. A kisebb vállalkozások versenyképességének egyébként világszerte jól bevált segítője a szövetkezés.
A költségesebb technológiát, másfajta üzemszervezést igénylő ágazatokban nincs okunk elvitatni a nemzetközi gazdasági együttműködés előnyeit. Ezekben az esetekben a gazdaságpolitika feladata, hogy az együttműködés hasznából a hazai szereplők megfelelően részesüljenek, és hogy a beruházót ne az olcsó hazai munkaerő meg a gyenge környezetvédelem vonzza Magyarországra.
7. A tartós állapotú gazdaság (nemnövekedés) a fejlődés akadálya.
A széles körben elterjedt balhiedelemmel ellentétben a fejlődésnek a növekedéshez nincs sok köze, és az adott évben elkönyvelt forgalmi mutatók nem megbízható mutatói a gyarapodásnak – sem vállalati, még kevésbé nemzetgazdasági szinten.
A zöldek egyébként nem általában a növekedést, kizárólag az újratermelés rendszerén átáramló anyag- és energiaforgalom növekedését utasítják el.
Érveiket már másfélszáz évvel korábban igen meggyőző módon foglalta össze a liberalizmus klasszikus képviselője, John Stuart Mill a politikai gazdaságtan alapelveiről írott művében: „Aligha szükséges megjegyeznem, hogy a tőke és a népesség tartós állapotából semmiféle tartós állapot nem következik az emberi fejlődésre nézve. Ugyanannyi tér nyílik mindenféle szellemi művelődés, erkölcsi és társadalmi haladás számára, mint bármikor; ugyanannyi lehetőség az élet művészetének fejlesztésére, és lényegesen nagyobb valószínűsége annak, hogy az ténylegesen fejlődni fog, midőn az elméket többé nem a gyarapodás művészete köti le.”
8. A vállalati nyereség, illetve a nemzeti jövedelem alakulása hiteles mutatói a piaci teljesítménynek, csak kiegészítésre szorulnak (például jóléti, illetve ökológiai mutatók bevezetésére).
Ennél többről van szó. A jövedelmi mutatók nem tükrözik a tőkeállományban végbemenő változásokat. Az új hozzáadott érték forrása adott esetben lehet tőkevesztés, például a természeti, társadalmi, kulturális vagy infrastrukturális tőke felélése, ami ráadásul mindenféle ellentételezés nélkül történhet, ha az ezekkel kapcsolatos költségeket a vállalat externalizálja.
9. A nyereségmaximalizálás és a költségcsökkentés természetes célja minden piaci szereplőnek.
A nyereségérdekeltséget azonban a szereplők többségénél más érdekek relativizálják. A közvetlen tulajdonos esetében például az anyagi biztonság, a ragaszkodás a saját vállalkozáshoz, a hivatástudat. A munkavállalónál az állásbiztonság, saját egyéni jövedelme, valamint a munkahelyi körülmények. A fogyasztó a termék minőségében és árában érdekelt. A piaci érintkezés előnye, hogy ez a sokféle érdek elvben egymással egyenlő képviselethez jut. A nyereségérdekeltség feltétlen elsőbbségéről csak a pénzügyi befektető, a hitelező, általában a pénzvilág szereplőinek esetében beszélhetünk. A mostani gazdasági világrend anomáliái elsősorban éppen abból a szélsőséges egyenlőtlenségből fakadnak, amit az ő érdekeik abszolút túlsúlya jelent úgy az üzleti, mint a politikai döntéshozatalban.
10. Ha nem a növekedés lenne a fő gazdasági cél, akkor csökkenne az elosztható jövedelem, tehát a jólét is visszaesne.
Magában az állításban benne van, hogy a növekedés nem cél, hanem eszköz. Valóban így is van. Tehát önmagában se jó, se rossz nem lehet. Aszerint kell megítélni minden esetben, hogy javítja vagy rontja az élet minőségét: milyen hatással van az emberi egészségre, a szociális biztonságra, az emberi kapcsolatokra, a tudás, a természeti és épített környezet állapotára.
2. Környezetvédelem: áldozat vagy nyereség?
A Harmadik Útból többen hiányolták a környezetpolitikai fejezetet. A természeti és épített környezet védelme kitüntetett helyet foglal el a zöld politikai törekvések között, programunkban mégsem szerepel ebben a formában, mert az ott megfogalmazott gazdasági, vidékfejlesztési, döntéshozatali és külpolitikai elvek meggyőződésünk szerint tartalmazzák a természeti és épített környezet megóvásának biztosítékait.
Hogy az ezzel kapcsolatos törekvések a gyakorlatban érvényesüljenek, természetesen gondoskodni kell a szorosabb értelemben vett környezet- és természetvédelem eszközrendszerének megerősítéséről.
Mindenekelőtt le kell számolni azzal a szemlélettel, amely szembeállítja az észszerű gazdálkodás szempontjait az ember legalapvetőbb érdekével, amely az életformák gazdag sokféleségének megőrzéséhez fűződik. Gazdálkodásnak azt a tevékenységet nevezzük, amely műveli, őrzi és gyarapítani igyekszik ezt a sokféleséget.
A Nem tetszik a globalizáció? című fejezetben amellett érveltünk, hogy az állítólagos gazdasági nyereség, amit az egyes szereplőknél közvetlenül jelentkező költségek és hasznok egybevetésével szokás megállapítani, nem mutat egyértelmű összefüggést sem a jóléti viszonyok, sem a nemzetgazdaság állapotának alakulásával. Ezzel szemben a biológiai sokféleség védelme, az élőhelyek védelme, az épített környezet minősége, az egészségvédelem, a szociális biztonság, az általános műveltség színvonala feltétlenül javítják az élet minőségét, egyszersmind a nemzetgazdaság hosszabb távú teljesítőképességét is. Ezért az uralkodó felfogás, amely a környezetvédelmet a kiadási, a gazdasági növekedést a bevételi rovatban könyveli el, alapvetően téves, súlyos rövidlátásról árulkodik.
De könnyen lehet, hogy nem csak a gazdasági érdek torz, beszűkült felfogása áll a táj és a biológiai sokféleség rohamos pusztulása mögött. Maga a környezetvédelem kifejezés is félrevezető: feledteti, hogy amit újabban természeti és épített környezetnek nevezünk, az egészen egyszerűen a hazánk, éspedig nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is az. Az ökológia elnevezés a görög oikosz-ból ered, ami házat, háztartást, otthont jelent: az ökológiai katasztrófa az embert hontalanná teszi.
Az ökológiai megközelítés nyereségként csak a helyi adottságok és helyi források hosszabb távon is fenntartható használatából származó jövedelmet veszi figyelembe (mivel ténylegesen ez gyarapítja a helyi gazdaságot), ellenben számol azokkal a közvetett szociális és természeti költségekkel is, amelyeket a vállalkozó a társadalomra hárít (externalizál). Nem meglepő, hogy a költség/haszon alapú és a helyi forrás alapú számítások egyazon beruházás esetében homlokegyenest ellenkező eredményre vezetnek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a mögöttük álló érdekek szélsőségesen egyenlőtlen módon érvényesülnek a döntéshozatalnál. Ez pedig egyrészt a helyi környezet és a helyi társadalom, másrészt a hosszabb távú nemzeti érdekek elégtelen képviseletéről árulkodik. És valóban úgy találjuk, hogy az egymást követő kormányok az ezredforduló óta ciklusról ciklusra korlátozták a helyi önkormányzatok és a helyi társadalom önrendelkezését egyfelől, másfelől gyengítették a környezetvédelem országos és helyi intézményrendszerét.
Ez utóbbi, rendkívül kártékony folyamatnak csak a legfontosabb állomásait soroljuk:
- az önálló környezetvédelmi tárca megszüntetését, apparátusának megtizedelését, tudományos háttérintézményeinek felszámolását,
- az illetékes szakhatóságok önállóságának, állományának és jogkörének csorbítását, összevonásukat és alárendelt státuszukat az egységes kormányhivatali rendszerben,
- a nemzeti parkok hatósági jogkörének megvonását, erőforrásaik, elsősorban személyi állományuk csökkentését,
- a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa intézményének eltörlését, az alapjogok biztosa hasonló feladatkörrel felruházott helyettesének lényegesen szűkösebb mozgásterét, a szakapparátus szélnek eresztését,
- a vízügy irányításának feldarabolását három tárca között,
- a műemlékvédelem intézményrendszerének és az érdemi védelem jogi eszközeinek szinte teljes felszámolását,
- a városképi és településszerkezeti szempontokat képviselő főépítészek és tervtanácsok a polgármester nevében gyakorolt vétójogának eltűnését az építkezések engedélyezési eljárásából.
Létforrásaink megőrzése tehát mindenekelőtt az intézményrendszer reformját követeli. Javasoljuk
- környezetvédelmi funkciót ellátó minisztérium felállítását, a szakpolitikai döntések megalapozásához nélkülözhetetlen tudományos háttérintézményi hálózat helyreállítását;
- a környezet-, természet- és műemlékvédelmi szakhatóságok tényleges önállóságának helyreállítását, a megfelelő jogosítványok, szakállomány és költségvetés biztosításával;
- a nemzeti parkok természetvédelmi hatósági jogkörének visszaállítását;
- a jövő nemzedékek országgyűlési biztosa intézményének helyreállítását;
- a vízügy hatósági irányításának egységesítését;
- a főépítészek és tervtanácsok eredeti jogkörének visszaállítását;
Az intézményrendszer lebontásával egyidejűleg, különösen az utolsó évtizedben számos olyan törvény és törvényerejű rendelet született, amelyek egyértelmű visszalépést jelentenek a környezet jogi védettségének korábbi színvonalához képest, jóllehet az ilyen visszalépés tilalmát az Alkotmánybíróság korábban egyértelműen megállapította. A teljesség igénye nélkül ezek közül is kiemelünk néhány esetet, amelyekben elengedhetetlennek tartanánk a jogi szabályozás reformját (vagy egy korábbi állapot helyreállítását) a magasabb szintű, hatékonyabb védelem érdekében.
- Számos esetben megszűnt a környezet- és természetvédelmi hatóság engedélyezési jogköre; az engedélyköteles tevékenység a továbbiakban bejelentési kötelezettséggel jár csupán.
- A kormányhivatalokhoz telepített engedélyezési eljárásokban a másodfok, azaz a fellebbezés lehetősége megszűnt, a sértetteknek jogorvoslatra csak bírósági úton nyílik lehetősége, a bírósági eljárásban pedig nincs mód szakmai szempontok mérlegelésére, túl a vitatott eljárás jogszerűségén.
- A kormányhivatalok rendre felmentik a beruházót a stratégiai környezeti hatásvizsgálat kötelezettsége alól olyan beruházásoknál, amelyek nyilvánvaló és nagyarányú környezeti kockázattal járnak. A hatásvizsgálati eljárási jog hiányossága, hogy eleve nem mondja ki: a vizsgálatot nem a közvetlenül érintett területre kell elvégezni, hanem egy-egy beruházás teljes egészének az adott szabályozási tervben érintett térség vagy település teljes egészére gyakorolt hatását.
- A kiemelt kormányzati beruházásokról szóló törvény a lehető legrosszabb példával szolgál: mintegy felmenti a kormányt az állam által hozott jogszabályok betartása alól, korlátozva az eljárásokban a szakhatóságok és a civil társadalom részvételi lehetőségét. A kormányzati beruházásoknak éppen ellenkezőleg, kiemelt figyelmet kellene fordítaniuk a környezetvédelmi előírásokra és a demokratikus érdekegyeztetés biztosítására. Eleve szűkíteni kellene a kiemelt beruházási státuszra egyáltalán jogosult fejlesztések körét.
- A környezetet érintő adatok (eljárások, vizsgálati eredmények, szerződések) nyilvánosságát az Aarhusi Egyezmény biztosítja, melyhez hazánk is csatlakozott. Ennek ellenére nemcsak a vállalatok kezelik ezeket üzleti titokként, de a hatóságok is rendszeresen megtagadják kiszolgáltatásukat civil ügyfeleiknek.
- Az érintett lakosság és a civil szervezetek érdemi részvételét éppen a leginkább vitatott beavatkozások esetében gyakran akadályozzák úgy az önkormányzatok, mint a kormányhivatalok. Bár a környezetvédelmi törvény szerint ennek a részvételnek a döntéshozatali folyamat teljes egészére ki kellene terjednie, a döntéselőkészítésben a társadalmi részvételre alig nyílik mód, és a részvételt az érintett hivatalos szereplők rendszerint a tájékoztatáshoz, legfeljebb tájékozódáshoz való jogként értelmezik. Ez igen távol áll az érdemi részvételtől, amelynek ki kell terjednie a civil vélemények képviseletének és figyelembevételének jogi biztosítékaira is.
- Az önkormányzatok tétlenül szemlélik, gyakran maguk kezdeményezik a zöldterületek elépítését, az övezeti besorolások és egyéb szabályozási eszközök módosítását a sűrűbb beépítés érdekében. A fővárosi agglomeráció területén, valamint olyan érzékeny ökoszisztémák esetében, mint a Balaton és környéke, a túlépítés katasztrofális következményeinek mérséklésére szigorú építési korlátozásokat, a további beépítés tilalmát kellene haladéktalanul bevezetni.
- A települések többsége rendelkezik klímastratégiával: a fejlesztési, beruházási és felújítási döntéseknél legyen kötelező az abban foglalt célok és prioritások figyelembevétele.
- Nemcsak az építkezés, az épületek bontása is súlyosan terheli a környezetet. Az ártalmatlanítás és újrahasznosítás lehetőségét csak a szelektív bontás teremti meg, ezt tehát rendeleti úton kellene az egész országban kötelezővé tenni.
- A jogszabályok szüntelen változtatgatása, nem egyszer pillanatnyi érdekek, egyedi célok szolgálatában, kaotikus helyzetet teremtett, ami megnehezíti a jogkövető magatartást, ellenben számtalan kibúvót teremt a rosszhiszemű jogalkalmazás számára.
3. Van-e realitása a karbonsemleges energiapolitikának – Paks 2 nélkül?
A fosszilis energiahordozók kivezetésének forgatókönyve egyes európai országokban atomerőművekkel, másutt azok nélkül készül. A Harmadik Út programja az utóbbi megoldás mellett foglal állást. Ezt az alábbi érvekkel szeretnénk alátámasztani:
1. Az atomenergia se „tisztának”, se karbonsemlegesnek nem minősül. Tisztasága ellen szólnak az esetleges atomerőművi balesetek kezelhetetlen következményei, és különösen a kiégett fűtőelemek tárolásának megoldatlansága, illetve általában a teljes atomerőművi üzemanyagciklus során keletkező hatalmas mennyiségű radioaktív hulladék, beleértve az erőmű épületeit is. De karbonsemlegesnek sem mondható, ha az uránérc-kitermeléstől az erőművek felépítéséig és ártalmatlanításáig a teljes technológiai folyamatot vesszük figyelembe. Az efféle centralizált rendszerek stratégiai sebezhetőségére – számos korábbi példa mellett – a most zajló háború is felhívja a figyelmet.
2. A karbonsemleges ellátórendszer kiépülésének időszakában átmenetileg nem ellenezzük nukleáris erőművek üzemben tartását, a működők üzemidejének meghosszabbítását is beleértve, azonban rossz opciónak tartjuk új erőművi blokkok üzembe helyezését. A fenti megfontolások mellett és mindenekelőtt azért, mert tudomásunk szerint az összeférhetetlen volna az ellátó hálózat decentralizálásával, ami pedig nélkülözhetetlen ahhoz, hogy fogadni tudja a különféle, változó teljesítményű forrásokból érkező energiát. Egy nagy és egyenletes teljesítményű, nehezen szabályozható központi erőmű igényeihez igazodó rendszer és a rugalmas, decentralizált rendszer egyszerre nem működtethető. Ezért Paks 2 jelentősen visszavetné az áttérést a megújulókra.
3. Az általunk megismert energiamodellek tanúsága szerint Paks 2 elhagyása nem kockáztatná az ország biztonságos energiaellátását. Ez már csak azért sem meglepő, mert jelenleg a világ országainak 84%-a nem rendelkezik atomerőművel. A kormányzati tervek nem számolnak kellőképpen az energiahatékonyság növelésében és az energiatudatosság fokozásában rejlő lehetőségekkel. A személygépkocsi-forgalom csillapítása (a tömegközlekedés kínálatának javítása, a munkaszervezés korszerűsítése és a települések működési logikájának újragondolása nyomán), az épületek hűtése-fűtése során keletkező hőveszteség minimalizálása, a rugalmas tarifarendszer bevezetése, ezzel összefüggésben a csúcsidőszaki áramfogyasztás mérséklése hatalmas megtakarításokat eredményezne.
4. A kormányzat Magyarországon érthetetlen módon akadályozza szélerőművek létesítését. Az így kieső villamos energiát importból kell pótolni, ami indokolatlan terhet ró az adófizetőkre. A tilalmak feloldása megsokszorozná zöldenergia-termelő kapacitásunkat. Kedvező adottságaink indokolnák, hogy a geotermia és a biomassza hatékony energetikai hasznosításához szükséges kutató-fejlesztő tevékenység is megfelelő támogatásban részesüljön, és az energiatervezésben érdemi szerephez jussanak a korszerű térinformatikai megoldások.
5. Felhívjuk a figyelmet a szomszéd országokkal való ellátási együttműködésben rejlő kiaknázatlan lehetőségekre, aminek elsősorban ellátásbiztonsági szempontból volna különös jelentősége Paks 2 elmaradása esetén.
6. Az energiaárak tartós emelkedésével realitásként számolunk, azonban még ilyen körülmények között is jobb megoldásnak tartjuk, ha a hatalmas költséggel járó paksi fejlesztés helyett – ahol egy belátható időn belül feleslegessé váló létesítményre, kifutó technológiára áldozunk – az átmenet időszakában Magyarország szükség esetén inkább az egységesülő európai energiapiacon vásárolna magának áramot. Ez nem növelné, legfeljebb diverzifikálná az ország energiafüggőségét, amely jelenleg egyértelműen Oroszország felé áll fenn. Ennek kockázatai egyre nyilvánvalóbbak.
7. Az atomerőművel kapcsolatban energia-önellátást emlegetni komolytalan: ez a technológia a fűtőanyag előállításától ártalmatlanításáig, az építéstől a szervizelésig minden elemében idegen forrásokra szorul. A hazai adottságokat figyelembe véve az energiaellátás terén önállóságunkat kizárólag a megújuló forrásokra való áttérés szolgálná.
***
Köszönjük Farkas István, Felsmann Balázs, Köves Alexandra, Munkácsy Béla, Schneller István és Szaló Péter tanácsait!
A műhelymunkában Albert Fanni, Jakabfy-Kovács Boglárka, Kecskés Zsófia, Litkey Orsolya, Morris Kristóf, Nagy Károly András, Nyitray Dániel, Őri Ádám, Pauló Gergely, Pribéli Levente, Sebestyén Endre és Sümegi Albin vettek részt.
Az összefoglalót Lányi András szerkesztette.