Az alábbiakban azt az európai szituációt szeretném röviden felvázolni, amiben a migráció a közbeszéd és a politikai viták központi témájává lett. Ez a szituáció meggyőződésem szerint a magabiztos európai öntudat megrendülésével jellemezhető. A migráció új hulláma bizonnyal hozzájárult az európai identitás megrendüléséhez, de nem tekinthető kiváltó okának. A multikulturalizmus kapcsán ugyanerre szeretnék rámutatni: az európai integrációs formák legitimitását veszélyeztető radikális multikulturalizmus mögött egy olyan átfogó jelenség áll, melynek hatásait a migráció kiélezi ugyan, de csak egyikeként a hasonló irányba mutató tendenciáknak.
Az alábbiakban azt az európai szituációt szeretném röviden felvázolni, amiben a migráció a közbeszéd és a politikai viták központi témájává lett. Ez a szituáció meggyőződésem szerint a magabiztos európai öntudat megrendülésével jellemezhető. A migráció új hulláma bizonnyal hozzájárult az európai identitás megrendüléséhez, de nem tekinthető kiváltó okának. A multikulturalizmus kapcsán ugyanerre szeretnék rámutatni: az európai integrációs formák legitimitását veszélyeztető radikális multikulturalizmus mögött egy olyan átfogó jelenség áll, melynek hatásait a migráció kiélezi ugyan, de csak egyikeként a hasonló irányba mutató tendenciáknak.
***
1945-ig Európa a migráció tekintetében alapvetően kibocsátó, és nem befogadó kontinens volt: Amerikát, Kanadát, Ausztráliát európai kivándorlók (migránsok) népesítették be, és jelentős számú európai költözött a gyarmatokra is. A 2. világháború után a helyzet megváltozott. Nyugat-Európa fejlett ipari országai befogadó társadalmakká váltak. A korszak migrációs elméletét uraló pull-push (beszív-kilök) modell szerint a migráció a fejlődést szolgálta. A modell logikáját a következőképpen lehetne röviden összefoglalni: a fejlődő országokat tőkehiány és munkaerőfelesleg, azaz olcsó munkaerő jellemzi, míg Európa fejlett országai gazdagok a tőkében, de munkaerőhiánnyal, továbbá a magas bérek költségeivel küzdenek. A migrációval megindul egy kiegyenlítődési folyamat: a bérek csökkennek a fejlett, növekszenek a fejlődő (valójában szegény) országokban. A munkaerő mozgását eközben a tőke ellentétes irányú mozgása kiséri: kiáramlása a tőkében szegény, de jelentős munkaerőfelesleggel rendelkező területek felé. A két folyamat együtt megnyitja az utat az egész világra kiterjedő fejlődés előtt.
A migráció ebben az értelmezésben harmonikusan illeszkedett tehát az uralkodó „fejlődésdiskurzusba”. A fejlődés univerzális eszméje szerint az egész emberiség egyazon világtörténelmi úton halad. Ez az út egyetlen irányt, a gazdasági mutatók által meghatározható fejlődés irányát ismeri, és a tőkés piacgazdaság mellett egyúttal feltételezi az emberi jogok elismerésén és a demokrácián alapuló politikai berendezkedést is. A térben elkülönülő, „fejlett” és „elmaradott” társadalmak ezek szerint mind a gazdasági, mind a politikai berendezkedés értelmében a történelmi haladás lineáris idősorába illeszthetők, és az „elmaradóknak” nincs más lehetősége, mint az „utolérés”. A mintát természetesen Európa és a Nyugat fejlett országai adják.
Ebből a magabiztos képből mára szinte semmi sem maradt, s ez világosan érzékelhető a migráció kapcsán is. A migráció témája a 2015 óta uralja a közbeszédet, és alaposan átstrukturálta a politikai preferenciákat. Bizonyos korlátok között nyilván magyarázható ez a számokkal, a „csónak megtelt” érzésével, továbbá azzal, hogy a tömeges migrációt – szemben az 1960-as évekkel – többé nem a célországok szervezik és uralják. Nem hiszem azonban, hogy a fenyegetettségnek az az atmoszférája, mely ma beborítja Európát, pusztán ezzel megmagyarázható lenne. A világ egésze vált bizonytalanná, sőt kaotikussá körülöttünk. Az Európai Unió egy komplex, gazdasági, társadalmi és identitáskrízist él át, és a migráns vált azzá, akivel szemben magát meghatározni, újradefiniálni igyekszik.
De nem egyszerűen a migránssal szemben. 1990 és 2015 között 27 millió fővel gyarapodott az Európában élő migránsok száma, ám a növekmény 45 %-a az Európán belüli migrációval érkezett, többségében a Kelet- és Közép-Európából Nyugat-Európába vezető útvonalon. Ám ha manapság a migránskérdésre kerül a szó, rájuk nem igen gondolunk. A „migráns”, az Idegen a Közel-Keletről, Afrikából vagy Ázsiából érkezik, szimbolikussá növesztett alakja pedig az Európát fenyegető Muszlim. E szimbolikussá növesztett alak esetében háttérbe szorulnak az olyan kérdések, hogy az illető menekült-e, vagy a jobb élet reményében érkezett gazdasági bevándorló, esetleg valamely terrorszervezet „alvó tagja”. Úgyszintén nem szentelünk figyelmet az európai muszlim kisebbségen belüli törésvonalaknak. A Muszlim szimbolikus alakjával, az Idegennel szemben felvett alapállás a felvilágosodás tradíciójából táplálkozó, emberjogi alapelveken nyugvó európai identitás megrendülését jelzi.
---
Akik az úgynevezett „migránskérdést” az univerzális morál felől közelítik meg, általában az emberi jogokra hivatkoznak. Csakhogy a tengerekből embereket mentünk ki, nem állampolgárokat. Márpedig azoknak, akik az üldöztetések elől menekülve, vagy akár csak a jobb élet reményében elhagyják hazájukat, épp arra lenne szükségük, hogy egy állam valamilyen jogi státusz keretében befogadja őket, azaz kiterjessze rájuk joghatóságát. Amíg ez nem történik meg, az érkezők a befogadó emberek jóakaratára vannak utalva. A morál felszólításait azonban – még ha el is ismerjük érvényességüket – nem szükségképpen követjük. Éppen ezért kell a moralitáson túl polgári-törvényes állapotba lépnünk, hiszen csak a szankcionálható törvények adják meg az együttélés szükséges biztosítékokait. Ahogy ezt egyébként az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat is világosan kimondta. Ennek bevezető soraiból általában csak annyit idézünk, hogy „minden ember egyenlőként teremtetett”, és az embert teremtője olyan „elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel”, mint az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra való törekvéshez való jog. A sokszor idézet bekezdés végén azonban áll még egy mondat: „Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek”. Magyarán szólva, az ember jogaival ténylegesen (de facto) az állampolgár rendelkezik, aki a beleegyezésén nyugvó kormányzat útján kikényszerítheti ezeket a jogokat.
A modern állam Európa és a általában a Nyugat kétség kívül sikeres intézménye. A társadalmi képzeletben összeállt képlet szerint a liberális jogállam a társadalom tagjait szabad és autonóm magánszemélyekként, a demokrácia állampolgárokként egyesíti, a nemzet kulturális-történelmi szolidaritásközössége pedig mind a magánszemélyt, mind az állampolgárt az egységes nemzet tagjaként magába fogadja. A demokratikus jogállamként definiált territoriális nemzetállam olyan egységes egészként áll tehát elénk, hogy magunkat ennek az egésznek a részeiként gondolhatjuk el – eltekintve mindazoktól a különbségektől, melyek a marxista narratívában antagonisztikus osztályellentétekként a középpontba kerültek. (Elhagyom)
A nyugat-európai centrum országaiban kialakuló szociális vagy jóléti állam ennek az önmagával megbékélt társadalomnak mintaszerű megvalósulása volt. 68’ után azonban ez a minta lassan felmorzsolódott. A profitérdeket követő tőkének ugyanis egy idő után óhatatlanul „kedvét szegi”, ha a társadalmi igazságosság nevében a növekmény egyre nagyobb része kerül újraelosztásra. Jó ha látjuk: a migráció új, máig tartó szakasza a tőke „migrációjával” vette kezdetét: menekülve az állami újraelosztás elől, a tőke felmondta kompromisszumát a territoriális nemzetállamokkal, és kilépett a határok közötti, a politikai-állami kontrol alól felszabadult térbe. Az 1970-es évektől kezdődően a társadalmi-politikai kontrolmechanizmusokat lebontó „szabad kereskedelem” olyan előretörése ment végbe, mely a társadalmak integrációs formáinak felbomlásával és az emberiséget létében veszélyeztető ökológiai válásággal fenyeget. A 21. század horizontján széthulló, fragmentálódó társadalmak, gyökerüket vesztett, a társadalomból „kiágyazott” tömegek népvándorlása jelent meg.
Nyilvánvalóvá vált, hogy a világban zajló folyamatok a lineáris fejlődés paradigmájával nem írhatók már le. Helyébe a világrendszer-elmélet lépett, mely nem az egységes fejlődés lineáris időrendjében helyezi el a különböző, „fejlett” illetve „utolérésre” ítélt területeket, hanem a világgazdaság egységes terében, szinkron egységben látja őket, és azt állítja, hogy csak a különböző, de egyidejű alkotórészek kölcsönös kapcsolatrendszere biztosította azt a világméretű egyenlőtlenséget, mely az egyenlőtlen csere feltétele, és ily módon a centrum centrum-voltának alapja. Az egyenlőtlen csere ugyanis olyan „oligarchikus vagyont” hoz létre a centrum országaiban, mely nem a „szabad versenyben”, hanem a társadalmi kontrol és transzparens piac fölötti térben jön létre. Ott, ahol a politikai-katonai hatalommal összefonódó monopóliumok uralkodnak – Braudel kifejezésével élve: a „dzsungel törvénye”.
Miközben az esőerdők zsugorodnak, ez a „dzsungel” nőtt óriásira a globalizáció folyamatában. A globális pénztőke és egész világot behálózó multinacionális cégek egyre kevésbé köthetőek a meggyengült, területi határaikhoz és a határokon belül élő választóikhoz kötött nemzetállamokhoz. A tőke deterritorizálódásával így maga a centrum is deterritorizálódott, azaz mozaikosan szétterült a globális világban. A centrumnak ez a szétterülése elindított egy világméretű kiegyenlítődési folyamatot. Kína részesedése a globális GDP-ből ma már gyakorlatilag utolérte az USA részesedését, a minket most elsősorban érdeklő EU globális gazdasági súlya pedig 1990 és 2014 között 33%-ról 24%-ra esett. Milanovic nevezetes „elefántábrája” ugyanezt a kiegyenlítődést igazolja a jövedelmek oldaláról.
Egy alapvető történelmi folyamat tanúi vagyunk tehát: a születési helyéről leváló, a globális világba „kivándorolt” tőke többé nem tekinti feladatának, hogy születési helyén, a centrum országaiban az újraelosztás révén biztosítsa a társadalmi békét. Ami persze felveti a kérdést, vajon a demokratikus jogállam korábbi sikere nem a centrumpozíció függvénye volt-e, és árát nem a perifériák fizették-e meg.
Ha így fogjuk fel, meg kell kérdeznünk, vajon a demokrácia- és kapitalizmusexportban kiteljesedő európacentrikus világtörténelem képzete nem Európa hübrisze volt-e csupán? A kérdéssel, szóval az önmagunkkal való szembenézés természetesen nem magától értődő folyamat. Inkább kimenetelükben nehezen megjósolható konfliktusok és társadalmi polarilzációk sorozata. Jó indikátora ennek viszonyunk a migránshoz.
A szélsőséges esetben idegengyűlöletig vagy rasszizmusig fokozódó ressentiment-nal, vagy a hagyományos szélsőjobb populizmusba forduló nacionalizmusával itt nem foglalkozom. Figyelemre méltóbbnak érzem a Holland Szabadságpárt, a Dán Néppárt vagy a Norvég Haladó Párt által képviselt, leginkább talán Pim Fortuyn nevével fémjelezhető álláspontot. A szokásos megbélyegzés ellenére ennek kevés köze van a hagyományos szélsőjobbhoz. Liberális, az individuális szabadságjogok, a szekularizáció, a szólásszabadság, a női és kisebbségi jogok mellett elkötelezett, a keresztény és zsidó tradíciót egyaránt felvállaló álláspontnak tűnik az övék. Nem támadják sem a demokráciát, sem a jogállamot, de ugyanakkor határozottan szkeptikusak az Európai Uniót illetően, össztüzet zúdítanak a multikulturalizmusra és a migrációra, a Muszlimot pedig ellenségként nevezik meg: „Importáltunk egy szörnyeteget – idézem Fortuynt –, és ez a szörnyeteg az Iszlám”.
Hogy fér ez össze a liberalizmus alapvetéseként szolgáló emberi jogokkal? Az egyszerre liberális – vagy liberálisnak tűnő – és muszlimellenes program egy civilizációs szempontra épül: feladatának a keresztény és liberális európai civilizáció védelmét tekinti, méghozzá konstruált ellenfelével, az egységes tömbbé homogenizált Iszlámmal és a Muszlim szimbolikus alakjával szemben. Amivel tulajdonképpen megismétlődik az, amit Edward Said orientalizmusnak nevezett: Európa a maga kulturális és erkölcsi fölényét – ami persze egy hatalmi pozíció igazolásaként szolgál – régóta hagyományos, ám legyőzött ellenfelével, a „Kelettel” szemben fogalmazza meg. Mint a gyarmati időkben, most is az alá- és fölérendeltség oppozícióival találkozunk: szabad, autonóm individuum, szemben a hatalmat szolgáló alázattal; racionális és szekuláris gondolkodás, szemben az irracionális vallási fundamentalizmussal stb. A különbség legfeljebb annyi, hogy a fölény tudata helyébe most a fenyegetettség tudata lépett, ahogy azt például Houellebecq Behódolás c. regényében, vagy Bat Ye’or már címükben sokatmondó műveiben tükröződik (Eurabia; Európa, globalizáció és az univerzális kalifátus eljövetele).
Hogyan értelmezzük tehát a civilizációs populizmusnak is nevezett gondolati-politikai irányzat kiállását a felvilágosodás és a liberális elvek mellett? Furtyan a holland politika Huntingtonjaként jellemezte magát, és a civilizációk összecsapásáról beszélt. Ám az „összecsapás” kontextusában nem úgy merül fel a kérdés, vajon igazságosak és kívánatosak-e a liberális alapelvek. Az egyén szabadsága a civilizációs diskurzusban már nem univerzális elvnek, sokkalta inkább történelmi és empirikus okokra visszavezethető konvenciónak („mi ezt így csináljuk”), a társadalmi integráció egy lehetséges technikájának tűnik, mely az európai civilizációt jellemzi, míg az iszlámból hiányzik. Identitáspolitikáról van tehát szó: az idegennel szembeszegezett saját identitás nem tart már igényt univerzális érvényre. Az európai civilizláció védelme a muszlimmal szemben egyszerűen a mi civilizációnk védelme az idegennel szemben: nem illeszkedik többé az európacentrikus világtörténelem univerzális víziójába.
Meglepőnek hangozhat talán, de ily módon a civilizációs populizmus – önképe ellenére – a radikális multikulturalizmus logikáját követi. Ha meg akarjuk érteni ezt a logikát, érdemes a Martin Luther King vezette fekete polgárjogi mozgalom és a 60-as évek végén születő Fekete párducok követeléseinek különbségéből kiindulni. A fekete polgárjogi mozgalom minden ember egyenlőségének univerzális elvéből kiindulva a fehérek és a feketék megkülönböztetése ellen, tehát egyenlő kezelésük mellett szállt síkra. A Black Panthers tagjai ezzel szemben a „fekete büszkeség” igényével léptek fel. A Fekete párducok álláspontja valahogy így foglalható össze: engem ne kezeljenek úgy, mint a fehéreket (ne kényszerítsék rám a fehér kultúrát), mert én büszke vagyok fekete voltomra. Elnyomott feketeként nőttem fel, fekete környezetben és tradícióban, és ebből a közös, nem-fehér kultúrából adódnak saját élményeim és értékeim, melyeket nem vagyok hajlandó feloldani az univerzalizmus semlegességében. Az egyenlő megbecsülés liberális elvei ugyanis csak arra vannak tekintettel, ami közös minden emberben, de semleges vagy „vak” a különbségeket illetően. Csakhogy a jó élet különböző formái mögött különböző tradíciók és kultúrák állnak, és épp ezek teszik lehetővé az egyén számára identitásának kialakítását – a saját jó, az autentikus élet választását.
Ebből viszont nem csak az következik, hogy a különböző kultúrák a maguk különbözőségében érdemelnek elismerést és védelmet. Ennél többről van szó. A multikulturális identitáspolitika akkor válik radikálissá, amikor – szövetségben a posztkolonializmussal - azt mondja, hogy az egyenlő méltóság „különbségvak” elvei egyáltalában nem semlegesek. Valójában annak az uralkodó kultúrának az elvei, mely fel akarja számolni identitásomat, mivel az egyenlőséget csak az uralkodó többség minden különbséget asszimiláló, homogén kultúrájaként tudja (akarja) elképzelni.
Hasonló, az egyenlőséggel szemben a különbségeket hangsúlyozó logika figyelhető meg ma a feminista, vallási, etnikai vagy szexuális kisebbségi mozgalmak radikális szárnyán. A dolog paradoxona abban áll, hogy bár a „kulturális baloldal” az emancipáció igényével fordult az identitáspolitika felé, de felvállalva a különbséghez fűződő kollektív jogok védelmét, a jobboldali identitáspolitika feltételeit is megteremtette. Trump híve és a rasszista „fehér fensőbbség” képviselője ma ugyanígy érvelhet: „Lehet beszélni fekete identitásról, a nők és a melegek identitásáról, csak fehér identitásról nem?! Valójában mi vagyunk a láthatatlanok, mi lettünk az elnyomottak!” Mint Fortuyn és a civilizációs diskurzus kapcsán láttuk, az ő gondolkodásuk is ebbe az irányba fordult: egy közösség nem követelheti-e teljes joggal a bevándorlás leállítását arra hivatkozva, hogy saját kulturális életformáját akarja fenntartani, melyet az idegen életforma veszélyeztet. De ugyanerre az elvre hivatkozva az Európában már letelepedett, jogi státusszal rendelkező migránsok is joggal jelenthetnek be igényt életformájuk, kultúrájuk és vallásuk, szóval saját közösségeik elismerésére és védelmére.
A helyzet az, hogy ha a társadalmi képzeletben a modern állam különböző életformák és tradíciók mentén szerveződő „közösségek közösségévé” válik, nehezen tartható fenn a modern európai állam legitimációs elve. Ez ugyanis eredendően úgy hangzott, hogy az állam egyenlőnek tekintett, ezért semleges vagy „különbségvak” módon kezelendő egyéneket integrál – magánszemélyekként és állampolgárokként – egy politikai nemzetbe. Jelenleg viszont nagyon is úgy tűnik, hogy a különbségeket és a megosztottságot hangsúlyozó identitáspolitikák, valamint a migráció nyomása alatt megingott a „különbségvak” semlegesség alapelve. Az az alapelv tehát, mely a vallásháborúk megoldásaként a modernitás hajnalán Európában kialakult, és később éppolyan harmonikusan illeszkedett a „különbségvak” csereértéken alapuló piacgazdaságba, mint a társadalmak liberális és demokratikus integrációjának úgyszintén „különbségvak”, procedurális-formális mechanizmusába. (Habermas ide mentené az univerzalitást és az Ész metafizikáját.)
Feltehetőleg ezzel az elbizonytalanodással is összefügg, de egyúttal fokozza is a tanácstalanságot, hogy az EU-nak a menekültek befogadását támogató liberális és – úgynevezett – baloldali politikai elitje ma is megelégszik még a humanista Európa magabiztos önképéhez való görcsös elvi ragaszkodással, ami a gyakorlatban persze tehetetlenségként, sokszor álságos tétovaságként jelenik meg: alig több, mint a rossz lelkiismeret elbújtatása hangzatos manifesztumokban. Az elit úgy tesz, mintha töretlenül bízna abban, hogy az egyének semleges kezelése és a felvilágosodott racionalizmus, párosulva a globalizációval és a „nyitott társadalommal”, túlsegíti majd az emberiséget minden olyan konfliktuson, mely a tradíciók, kultúrák és történelmi tapasztalatok különbségeiből – vagy épp ellentételeiből – adódik. De amit a migránsoknak jelenleg ígérni tudnak, az csak az egyetemes emberi jogokra hivatkozó jóakarat és a morális támogatás. Az amúgy cinizmusra hajló Baudrillard joggal mondja azonban, hogy a politika elsáncolása az átmoralizált örök értékek mögé nem más, mint a politika nulla foka.
Lehet persze hivatkozni az ENSZ Alapokmányára és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, az Emberi Jogok Európai Egyezményére és az Emberi Jogok Európai Bíróságára, vagy az 1952-es Menekültügyi Konvencióra, de ezek nem olyan „hatalommal bíró felsőbbségek”, melyek de facto „polgári-törvényes állapotot” tudnának létrehozni. A nemzetközi jog elismeri ugyan a menekültstátuszt és a státusszal rendelkezőnek azt a jogát, hogy nem lehet erőszakkal visszatoloncolni, de a menedékjog megadása az érkezési ország kizárólagos joga maradt. Ami pedig az EU-t illeti: az 1999-ben kezdeményezett Közös Európai Menekültügyi Rendszer európai direktívái a tagországok szintjén máig nem váltak hatályossá. A Dublini Konvenció ugyan megállapodást hozott a közös európai beléptetési és ellenőrzési mechanizmust illetően, de a rendszer a 2015-ös krízis során működésképtelennek bizonyult, a kvótarendszer bevezetésére pedig, túl a hangzatos felszólamlásokon, jószerivel egyetlen állam sem mutatkozik késznek. A Franciaország, Németország, Olaszország és Málta közt született, utóbb három újabb taggal bővült úgynevezett máltai megállapodás, ez a hat hónapra tervezett „kísérleti projekt”, mely az elosztandó migránsok számának növekedése esetén felfüggeszthető, és eleve csak a tengerből kimentett migránsokra vonatkozik, megint csak távol áll egy komolyan vehető, intézményes megoldástól. Az EU leghatékonyabb „intézménye” így máig a kétes állagú, nemzetközi emberkereskedelem maradt – lásd megállapodását az egyre sötétebb vizekre evezőTörökországgal, vagy a (nem létező) líbiai kormánnyal. Ugyanilyen álságosak azok a megoldási javaslatok, melyek a menekültkérdést a befogadó ország munkaerőpiaci igényeire és a társadalombiztosítási rendszer finanszírozhatóságára hivatkozva oldanák meg, felszívva a használható, és kiselejtezve a használhatatlan munkaerőt.
Összegezvén, azt hiszem Fukuyamának igaza van, amikor azt állítja, hogy az „európaiak kudarcot vallottak a muszlim bevándorlás problémájának őszinte és nyitott kezelésével: annak megtárgyalásában, hogy mivel tartoznak a bevándorlók a befogadó társadalomnak, vagy hogy a társadalom mivel tartozik bevándorlóinak.” Hogy egyáltalában fel tudjuk tenni ezt a kérdést, tisztáznunk kellene, hogy mi is tulajdonképpen Európa és az Európai Unió, és kik vagyunk mi magunk. Mik azok az értékeink, melyekről nem mondhatunk le, és melyek azok, amelyek vita tárgyát képezhetik? És ezzel párhuzamosan: melyek azok az idegen szokások és meggyőződések, amelyeket befogadhatunk, és melyek azok, amelyek befogadása önmagunk feladását jelentené? A tisztázás – már csak a multikulturális állapotban felszínre tört különbségek okán is – hosszú és konfliktusos folyamatot ígér. Európának komolyan szembe kellene néznie saját hübriszével és hübriszéből adódó felelősségével, a neoliberális globalizáció következményeivel, saját alapértékei univerzális voltának megkérdőjelezésével és a világrendszeren belüli pozíciója meggyengülésével.
Egy ilyen szembenézés azt feltételezné, hogy a politikai és gazdasági elitek zárt ajtók mögötti egyeztetését felváltják a nyilvános viták, és azok a demokratikus küzdelmek, melyek képesek visszaszerezni a társadalmi-politikai kontrollt a globális térben kalandozó tőke – a „dzsungel törvénye” fölött. Mert ha van idegen törvény, az a „dzsungel törvénye”. És ameddig az uralkodik, más törvénynek, demokratikus törvényalkotásnak nem sok esélye van.
Elhangzott Tanácstalan Köztársaság-sorozatunk őszi évadának 'Migráció és klímaváltozás' c. alkalmán, 2019. november 8-án.