2. oldal / 8

I. MÁSKÉNTGAZDÁLKODÁS

Alapelvek

1. Polgári társadalom, kapitalizmus

Az ideális polgári társadalomban az egyén a közösségtől, a közösségek az államtól, az állam intézményei az azokat működtető egyének érdekeitől viszonylagos függetlenséget élveznek. A személyi függetlenség anyagi alapját a többség számára a piacgazdaságban való részvétel biztosítja. Az üzleti számítás, az önző haszonelvűség azonban ellehetetleníti a közösségek szolidáris működését, és a gazdagok befolyása korrumpálja az államot. Ezáltal a társadalom egyensúlya újra és újra megbomlik, a demokratikus jogállam veszélybe kerül, és keretei között a politikai elittel összefonódó pénzarisztokrácia jut uralomra. Ezt a veszedelmes tendenciát, amely a polgári társadalomban mindig jelen van, nevezzük kapitalizmusnak. Korlátozására, a bürokratikus és az üzleti hatalom összefonódásának megakadályozására a társadalom autonómiáját védelmező politikai intézmények hivatottak. Ezt a szerepüket azonban a globalizáció korában többé nem képesek betölteni.

2. Tulajdon

Nem ismerünk olyan tulajdonformát, amely önmagában képes volna megakadályozni a közjavak felélését vagy az előállított javak igazságtalan elosztását. Sem a magántulajdon államosítása, sem az állami tulajdon privatizálása nem vitt közelebb e célok teljesüléséhez. Az ökológiai alternatíva ezért a tulajdonformák sokféleségével számol. Hangsúlyozza a tulajdonos erkölcsi és anyagi felelősségét a társadalommal szemben, beleértve a jövő nemzedékekkel és a földi élővilággal szemben viselt felelősséget is. Nagyobb szerepet szán a köztulajdon vagy közösen kezelt tulajdon különböző formáinak (szövetkezetek, közbirtokosság, munkavállalók részvétele a vállalatvezetésben stb.).
Közjó és magánérdek között az ellentét feloldására a jog és a törvény önmagában nem mindig elegendő. Ezért a helyi vagy szélesebb közösséget érintő tulajdonosi döntéseknek általában, de különösen az állami tulajdonnal kapcsolatos intézkedéseknek minden esetben átláthatónak, számonkérhetőnek, törvény előtt támadhatónak kell lenniük. A természeti és épített környezet épségét kockáztató beavatkozások pedig a tulajdonos kilététől függetlenül az érintett közösség jóváhagyásához köthetők.

3. Gazdasági teljesítmény, jólét, szegények és gazdagok

A haszonmaximalizálás és a költségcsökkentés törekvése, amelyet racionális gazdasági magatartásnak neveznek, valójában irracionális.
A gazdálkodás célja, hogy hozzájáruljon a társadalom jólétéhez, elsősorban a biztonságos megélhetés tárgyi feltételeinek előállítása, illetve méltányos elosztása révén, anélkül, hogy eközben veszélyeztetné a jólét egyéb nélkülözhetetlen feltételeit: az alkotómunkára, önbecsülésre, segítő társakra, közbiztonságra, egészséges környezetre irányuló alapvető emberi igény teljesülését. Az olyan jövedelmet, amely a jó emberi élet felsorolt feltételeit veszélyeztető tevékenységből származik, nem nyereségként, hanem veszteségként kellene elkönyvelni. A gazdasági teljesítmény általánosan elfogadott mutatói nem jelzik az üzleti forgalom mérőszámainak alakulása mögött a társadalmi és természeti tőke gyarapodását vagy fogyását. A forgalom növekedése, amelyet a jövedelmi statisztikák tükröznek, nem kis részben az erőforrások kimerítéséből vagy éppen szándékos tönkretételéből származik. Ennek extraprofitját világszerte – így Magyarországon is – egy példátlanul szűk csoport élvezi.

Feléljük erőforrásainkat, ezáltal folyvást szegényedünk. Ez a szegénység nem azonos az anyagi javak hiányával, és nem mérhető hiteles módon az egy főre eső fogyasztás mérőszámaival, mert ezek nem tükrözik a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság, céltalanság és elhagyatottság mértékét, az egészségünkre leselkedő kockázatokat, vagy a nélkülözhetetlen természeti szolgáltatások hiányát.

4. „Szabadkereskedelmi” világrend

A világgazdaság jelenlegi rendje fenntarthatatlan.

A társadalom kettészakadása és az ökológiai katasztrófa csak akkor enyhíthető, ha a gazdasági folyamatok ismét a helyi társadalmak ellenőrzése alá kerülnek.

Ezt megakadályozza a hatalom, azaz a vagyon és a tudás központosítása egy felelősséggel senkinek sem tartozó nemzetközi gazdasági és politikai elit kezében.

Az ökológiai fenntarthatóság első követelménye a decentralizáció és a lokalizáció.

Piacról beszélünk, ha az adásvétel egymástól független és egyenrangú felek közötti kényszermentes alku eredményeként megy végbe, a résztvevők által egyenlőképpen ismert és betartatott szabályok szerint. Ezek az ideális feltételek csak akkor teljesülnek, ha a piaci szereplők száma véges, helyzetük – például méretük – között nincs túl nagy különbség, és a cseréhez szükséges információk teljes köre elérhető minden résztvevő számára. Ebben az esetben a piac a rendelkezésre álló erőforrások optimális elosztására ösztönöz, legalább a várható megtérülés szempontjából. A piac klasszikus szerepét azonban az úgynevezett világpiac nem tölti be. Tényleges rendeltetése ennek éppen az ellenkezője: hogy a javak előállítását és cseréjét kivonja mindenféle helyi szabályozás és ellenőrzés alól. Behozhatatlan előnyöket biztosít a határtalanná tágult gazdasági tér áttekintésére és ellenőrzésére egyedül képes globális pénzügyi hálózatoknak a kisebb szereplőkkel, ténylegesen a teljes reálszférával szemben. A jövedelem fő forrásává az információ és a pénzügyi műveletek váltak, az élőmunka és a nyersanyagok ellenben leértékelődtek. A szélsőségesen különböző adottságokkal, vagyonnal, információval és érdekérvényesítő képességgel rendelkező felek érintkezése olyan egyenlőtlenséget teremtett, amely fikcióvá teszi a csere kényszermentességét és ellehetetleníti a klasszikus piaci mechanizmusok működését.

A szabadkereskedelmi rendszernek a szabadsághoz már csak azért sem lehet köze, mert a helyi piacok megnyitását a világháborúk és a gazdasági világverseny mindenkori győztesei kényszerítették rá a vesztesekre. A látszólag békés üzleti tranzakciók örve alatt azóta is a piacok feletti hegemóniáért – valójában a népek és földrészek feletti uralomért – folyik irgalmatlan küzdelem.

Ennek eredménye a vagyon, az információ és az ezekkel járó hatalom példátlan mértékű összpontosulása egyfelől, országok elnyomorodása és tömeges népvándorlás másfelől. Irracionális mértékű pazarlás a korlátosan rendelkezésre álló természeti erőforrásokkal egyfelől, a „humánerőforrás” (régies nevén: ember) tömeges újratermelése, egyidejűleg kiszorulása a gazdálkodásból másfelől. Mindez a demokráciákat válságba sodorja, miközben újra és újra esélyt ad velük szemben a parancsuralmi rendszereknek, mivel számukra nem okoz nehézséget az alattvalók féken tartása.

5. Közbizalom

Magyarországot az elmúlt száz esztendő morális katasztrófába sodorta. Ennek nyomasztó következményei a társadalmi érintkezés valamennyi területén éreztetik hatásukat, mentális egészségünket is kikezdik. A közbizalom a társadalmi tőke különösen értékes formája. Ha a bizalom erős, az erősíti a gazdaságot is: csökkenti a tranzakciós költségeket, kiszámíthatóbbá teszi az együttműködést, megkönnyíti a társadalmi újraelosztást. Ha gyenge, akkor szabályozó szerepét a kényszer veszi át: vagy az állami beavatkozás, vagy az erősebb szereplők uralma, akik eltapossák a kisebbeket. A bizalom helyreállításának útján az első lépés az államapparátust átszövő korrupció felszámolása volna. A tiszta kezek, az egyenes beszéd, az átláthatóság terén a döntéshozóknak kell példát mutatniuk.

Célok és eszközök

Az ökológiai belátásokra épülő, harmadikutas gazdaságpolitika fő céljai kölcsönösen feltételezik egymást:

• jusson mindenkinek tisztességes munka, amelyből megélhet, és senki ne élhessen tisztességtelen úton szerzett jövedelemből;
• élvezzen feltétlen előnyt a természeti adottságokhoz rugalmasan alkalmazkodó, létforrásainkat megőrző, illetve gyarapító, kíméletes, emberi léptékű gazdasági tevékenység;
• a technológia megújulása segítse és ne helyettesítse az ember munkáját;
• az állam a szubszidiaritás elve alapján támogassa a helyi közösségek gazdaságfejlesztési törekvéseit, amennyiben azok az ország javát szolgálják;
• az államnak legyen joga és kötelessége mindent elkövetni, hogy enyhítse az egyes társadalmi és foglalkozáscsoportok, települések és régiók közötti egyenlőtlenség hátrányos következményeit, biztosítva valamennyi polgár számára az egyéni boldogulás nélkülözhetetlen szellemi és fizikai feltételeit.

I. Kisvállakozás = önrendelkezés; óriáscég = másokkal rendelkezés

Munkaerőfelesleggel és kedvező természeti adottságokkal rendelkező, ámde tőkehiányos ország számára előnyösebb, ha a helyi erőforrásokra alapozott, kisebb fajlagos tőkeigényű, élőmunka-, illetve tudásintenzív gazdasági ágazatokat részesíti előnyben. Ezekben az ágazatokban a vállalkozások kisebb üzemméret mellett is eredményesen működhetnek.

A kisebb és közepes méretű vállalkozások támogatása, a monopóliumok kiépülésének megakadályozása és a befektetői hálózatok korlátozása számos előnnyel jár: növeli a vállalkozási kedvet, több ember számára biztosít anyagi függetlenséget, átláthatóvá teszi a jövedelmi és tulajdonosi viszonyokat, csökkenti a munkavállalók kiszolgáltatottságát a munkaadónak, változatosabb foglalkozási és termékszerkezet kialakulásához vezet, az igényekhez rugalmasabban alkalmazkodó gazdaságot teremt, és mérsékli a jövedelem kiáramlását az országból. Társadalmi hatása is kedvező: a saját munkájából élő, rátermettsége szerint érvényesülő, független középosztályt erősíti, ez pedig a demokratikus berendezkedés első feltétele. Minőségileg különbözik ettől az óriáscégek szerepe és hatása: ezek túlsúlya minden esetben a gazdasági és politikai hatalom összefonódásához vezet, és a társadalmi helyzetek szélsőséges egyenlőtlenségét eredményezi. Ezért véget kell vetni a hazai és nemzetközi vállalatbirodalmak megkülönböztetett támogatásának. Az így felszabaduló közforrásokat fordítsák a kis- és közepes méretű vállalkozások támogatására, többek között a technológiaváltás, tájékozódás és tájékoztatás, a képzés, a szemléletformálás, valamint a szövetkezés és hálózati együttműködés terén. Súlyos bűncselekményként kell kezelni a jövedelem eltüntetését fiktív vagy offshore cégeken keresztül, az ilyen ügyek felderítését fel kell gyorsítani.

II. Közszükségleti cikkek hazai előállítása és kereskedelme

A szabadkereskedelmi világrendbe való kritikátlan betagozódás olyan helyzetbe hozta az országot, hogy táplálékunk, ruházatunk, háztartási cikkeink túlnyomó részét és sok egyebet, amit magunk is elő tudnánk állítani, külföldről vásárolunk. A magyar mezőgazdaság és ipar leépülése növelte kiszolgáltatottságunkat, jelentősen rontotta az ország fizetési mérlegét, és a munkahelyek tömeges eltűnésével járt, ezáltal csökkentette a lakosság vásárlóerejét. Versenyképességünk csak akkor állítható helyre az olcsóbb munkaerő és a fejlettebb technológia konkurenciájával szemben, ha a támogató források odaítéléséről átgondolt fejlesztési stratégia alapján, nem részrehajlóan döntenek.

A gazdaságpolitikának meg kell találnia az utat, melyen az ország a nemzetközi közösség és Európa konstruktív tagja marad, de fellép saját termelési kapacitásainak fejlesztése, illetve piacainak védelme érdekében. A magas szintű környezet- és egészségvédelmi szabályozás többek között ezt a célt is szolgálja. Nem csatlakozhatunk olyan szabadkereskedelmi megállapodásokhoz, melyek veszélyeztetik a védelem már elért szintjét, illetve a hazai gazdaságfejlesztés érdekeit. A mostaninál rugalmasabb, kétlépcsős szabályozásra van szükség, amely tekintettel van a kisebb szereplők érdekeire, és nem szorítja ki őket a piacról olyan előírásokkal, melyek betartása számukra megfizethetetlen kiadásokkal jár.

Az eredeti tőkefelhalmozás fő színtere a kereskedelem. 1990 után azonban a hazai piacot viharos gyorsasággal hódították meg a nemzetközi értékesítési hálózatok. Hatalmas pénztömeg vándorolt el az országból ezen az úton, miközben a külföldi érdekeltségű kereskedelmi láncok továbbra is megszokott beszállítóikat részesítették előnyben, s így a hazai termelők egycsapásra elveszítették piacuk java részét. A jövőképes gazdaságpolitika útján az egyik első, megkerülhetetlen lépés az áruforgalom és az értékesítés decentralizálása, a hazai részesedés növelése; termelő és fogyasztó között közvetlenebb, a kölcsönös felelősségvállalást is ösztönző kapcsolatok kialakítása.

III. Az energiafelhasználás csökkentése és a megújuló energiák

A helyi erőforrásokra támaszkodó, decentralizált, rugalmas energiagazdálkodás ma már a szakemberek szemében sem minősül zöld utópiának. Az átalakulásban a fogyasztók kulcsszereplők: az energetikai tervezés nem csak műszaki problémák megoldása vagy politikai célkitűzések végrehajtása körül forog. Döntő szerephez jut a társadalmi tervezés, az érintett közösségek részvétele a döntéshozatalban.

A megújulók, elsősorban a nap- és szélenergia hasznosítása terén zajló szédületes fejlődés minden tekintetben versenyképessé teszi ezeket az energiaforrásokat. Nem szólnak többé védhető érvek az ország eladósodását növelő, energiaellátásunk egyoldalú, orosz függőségét fokozó paksi bővítés mellett. A haváriaveszély és a radioaktív hulladék kezelése vállalhatatlan kockázatot jelent. „Tiszta” energia azonban továbbra sem létezik. Az elektrifikáció és a megújuló energiák hasznosítása is jelentős anyag-, energia-, terület- és vízigénnyel, veszélyeshulladék-kibocsátással jár. A hatékonyabb technika bevezetését pedig minden esetben a felhasználás növekedése követi. A veszélyt nem az energiaforrások kimerülése, hanem felhasználásuk jelenti. Ha sikerülne tömeges méretekben olcsó energiát előállítani, az végzetes módon felpörgetné a bolygó nyersanyagforrásainak felélését és átalakítását ipari hulladékká. Az energiafelhasználás csökkentésének tehát nincs alternatívája.

Szabályozási eszközökkel az ország primer energiafelhasználása radikálisan csökkenthető, a fennmaradó igény pedig kielégíthető lenne a megújuló források fenntartható használatával. A rendszer decentralizálása, a közösségi energiatermelés, az innováció lehetőségeinek kiaknázása kulcsfontosságú. Megújuló energiával működő közösségi fűtőművek létrehozása például segíthet az energiaszegénység és az ehhez kapcsolódó, egészségkárosító helyi légszennyezés csökkentésében. Az energiafelhasználás csökkentésének legsürgetőbb konkrét feladatai közé tartozik a hazai épületállomány komplex felújítása, amely munkát, megrendelést is hozhatna az építőipar számára.

IV. Közlekedés és területhasználat

A főáramú gondolkodás szerint a több közlekedés a jobb: a mobilitás növelése a gazdaság- és területfejlesztés fontos feltétele. Valójában a közlekedési lehetőségek javulása nem azt eredményezi, hogy kevesebb időt töltünk utazással és szállítással, csak úticéljaink kerülnek távolabbra. A közúti közlekedés fejlesztése a városok terjeszkedéséhez is hozzájárul: a rendszerváltozás óta a művelésből kivont, lebetonozott termőföld és természetes élőhelyek aránya drámai mértékben növekedett. Az összes hazai gazdasági ágazat közül a közlekedés–szállításnak a legnagyobb az üvegházhatásúgáz-kibocsátása. A gyorsforgalmiút-fejlesztések pedig az esetek többségében inkább a centrumtelepülések helyzetét erősítik, nem állítható tehát, hogy ez volna a vidéki térségek fejlesztésének a kulcsa. A kevesebb közlekedés jobb. Életminőségünket javítja, ha úticéljaink közelebb vannak és lehetőség szerint gyalog, kerékpárral vagy színvonalas tömegközlekedéssel tudjuk őket elérni. A helyi közlekedés fejlesztésében elsőbbséget biztosítanánk a nem motorizált és közösségi közlekedési megoldásoknak.

A városok és utak terjeszkedésének megálljt kell parancsolni. Olyan kompakt területfejlesztésre van szükség, amelynek ez áll a középpontjában. A termőföldek beépítési célú átminősítésére moratóriumot kell hirdetni a talaj védelmének érdekében. Az új fejlesztéseket a barna zónákba kell terelni, zöldmezős beruházások állami támogatásban ne részesüljenek. A gyorsforgalmi utak hosszának növelése helyett a települések közötti kapcsolatokat meghatározó helyi közúthálózat és tömegközlekedés minőségének javítására kellene koncentrálni. Olyan intelligens megoldásokra van szükség, melyek kezelik a csökkenő forgalmat, és nem szüntetik meg a tömegközlekedést ott, ahol csökken a népesség, illetve az utazások száma.

V. Körkörös gazdaság

A szemét, azaz a hasznosíthatatlan és visszaforgat(hat)atlan hulladék a modern ipari társadalom találmánya, a következő évtizedekben vagy töredékére csökken, vagy elborítja és megmérgezi a bolygót. Elhelyezésére nincs elfogadható eljárás, újrahasznosítására pedig csak részben nyílik lehetőség. Az egyedüli megoldás: ne keletkezzen hulladék! Ma a gazdaság működésében meghatározó a lineáris szemlélet (kitermelés–feldolgozás–fogyasztás–hulladék). A körforgásos gazdaságban a keletkező hulladék nyersanyagként hasznosul – az ellátási lánc tagjai integrált rendszereket hoznak létre, és a természetes anyagok fenntartható használatára törekednek.

A hulladékká vált termékek és csomagolóanyagok teljes körű visszagyűjtését előíró, a káros kibocsátásokat kíméletlenül szankcionáló rendelkezések találékonnyá teszik a vállalatokat, és kikényszerítik a kívánatos technológiaváltást. Versenyelőnyre tesz szert az az ország, amely időben lép erre az útra és hathatós támogatásban részesíti a hulladékmentes termeléssel, újrahasznosítással kapcsolatos kutató–fejlesztő tevékenységet. További újításokra ösztönöz az emberre és az egész élővilágra ártalmas vegyszerek és műanyagok kiváltása. Jelenlétük a szélben, az esőben, a folyóvizekben, táplálékunkban és ivóvizünkben beláthatatlan mértékű kockázatot jelent.

VI. Idegenforgalom helyett vendéglátás

A két kifejezés mindent elárul: a vendéget ellátják, az idegen csak mint forgalmi tényező számít. Ahol a vendéget idegenként kezelik, mindenki rosszul jár. A lelketlen és színvonaltalan tömegturizmus kiszolgálása tönkreteszi a természeti és az épített környezetet, túlterheli a forgalmat, zavarja a városlakók nyugalmát, s az ebből származó bevétel nem áll arányban az okozott kárral. A világjárványok arra figyelmeztetnek, hogy ideje véget vetnünk ennek a mesterségesen gerjesztett konjunktúrának. Ha így teszünk, azzal a minőségi vendéglátás helyzetén javítunk: az emberek azért utaznak majd, hogy olyasmit lássanak, tapasztaljanak, ami egy-egy országban, tájegységben egyedülálló, legyen szó természetélményről, népszokásról, sportról, műalkotásról, gasztronómiáról, rendezvényekről vagy gyógyvizekről és medicináról.

Fenntartható csak az a turizmus lehet, amely képes megóvni, esetleg gyarapítja is azokat a természeti és kulturális értékeket, melyekre épül. A vendéglátás szervezésében, irányításában a helyi közösségnek jusson a fő szerep, és a fejlesztés bevételeit fordítsák legalább részben helyi, közösségi és természetvédelmi célokra. A látogatók száma pedig igazodjék a terület terhelhetőségéhez. Hazánkat kultúrája, természeti értékei, földrajzi adottságai teljes mértékben alkalmassá teszik arra, hogy a fenntarthatóságra építse országimázsát, és ezt a turizmusban is kamatoztassa.

VII. Kőbalta és roboturalom között

Ha nem törekszünk az új technológiák humanizálására, a digitalizáció és az automatizáció útja egy embertelen jövőbe vezethet. A mellettük felhozott fő érv, hogy megkímélik az embert egy sor terhes tennivalótól, nem a teljes igazság, mert a munkavégzést jórészt maga az ipari társadalom tette gépiessé, lélektelenné. Az elvégzendő feladatokat úgy alakították át, hogy azokat a gép is el tudja végezni. E folyamat végpontján az emberi képességek – ész, erő, ügyesség – feleslegessé válnak, hiszen a mindenható technológiai rendszerek gondoskodnak a munkájától, megélhetésétől és önbecsülésétől megfosztott, tétlenségre kárhoztatott embermilliók féken tartásáról, befolyásolásáról és szórakoztatásáról is. A digitális kommunikáció pedig korában elképzelhetetlen mértékben megkönnyíti a személyes adatok üzleti vagy politikai célú kisajátítását és áruba bocsátását, gyakorlatilag felszámolja a magánéletet.

A technológia megválasztásánál ma még egyetlen szempont érvényesül: a maximális hatékonyság követelménye, tekintet nélkül bármi egyébre. Ez a mentalitás a hadviselés logikáját tükrözi, és a világháborúk korában vált uralkodóvá. Ma ezzel szemben egy új műszaki–tudományos forradalom van kibontakozóban, amely szakít a természet feletti uralom veszedelmes illúziójával, és célként a takarékos, kíméletes használatot tűzi maga elé. Nem a leghatékonyabb, hanem a körülményeknek leginkább megfelelő technológiát részesíti előnyben. Hatalmas léptékű beavatkozások helyett rugalmas alkalmazkodásra törekszik. Nem kívánja kiiktatni az embert a munkafolyamatból, inkább munkájának megkönnyítésén fáradozik. Emberi léptékű munkaszervezeteket hoz létre, az embert nem tekinti a csereszabatos alkatrészek egyikének. Energiaigényét nagyteljesítményű, erősen központosított rendszerek helyett decentralizált, mérsékelt fogyasztású és megújuló hálózatokból elégíti ki. Kifogyó nyersanyagokra a lehető legkisebb mértékben épít.

VIII. Az oktatás: húzóágazat

A sikeres oktatási rendszer nem versenyképes munkaerőt, hanem kultúrembereket, jó állampolgárokat nevel. Éppen ezáltal lesz hajtómotorja a társadalmi és gazdasági felemelkedésnek. Nem az a feladata, hogy kiszolgálja a piac igényeit, viszonyuk ennek éppen a fordítottja. Az oktatás alakítja a piacot, azokat a képességeket fejleszti, melyek kiaknázásán majdani jólétünk múlik.

A magyar szürkeállomány ma is szépen jövedelmez, csakhogy nem itthon. Erről pedig nem a kutatók, feltalálók, gyógyítók és újítók tehetnek, hanem az egymást követő kormányok fejlesztési politikája – ezen kellene tehát változtatni, a tudományos műhelyek rendszabályozása helyett. A legjövedelmezőbb foglalkozásoknak tíz éve még neve sem volt, és a mostani iskolások közül sokan olyan szakmákban fognak dolgozni, amelyeket ma még ki sem találtak. Erre az oktatás és képzés úgy tud felkészíteni, ha a fejekbe programozott tudás mennyisége helyett annak minőségére, az egyéni készségek és képességek kibontakoztatására összpontosít. Ezzel egyidejűleg a munka szervezésében is nagyobb szerepet kell szánni a rugalmasabb, az egyén kreativitására építő megoldásoknak.

IX. Egészség-gazdaság

Az európaiak jövedelmük közel 10%-át fordítják egészségük helyreállítására, s még többet költenek annak károsítására. Az uralkodó gazdasági szemlélet szerint mindkét esetben növekszik a kereslet, tehát a kétszeres forgalom kétszeres nyereséggel jár. A zöldek úgy gondolják, akkor járunk jól, hogyha csökken mind a két tétel, ezért az egészséges életmódra és környezetre költenének inkább.
Képtelenségnek tartjuk, hogy akik egész életükben a kötelező egészségbiztosításra fordították fizetésük jelentős részét, ha megbetegszenek, ismét fizetni kényszerüljenek, nem is keveset, a gyógyulásért. Márpedig Magyarországon ma ez a helyzet. Az ellátórendszer kettészakadt: drága, jó minőségű magán-, illetve nyomorszinten tengődő társadalombiztosítási szektorra. A gyógyító szakmákban dolgozók egy részét eközben az állami intézmények méltatlan jövedelmi viszonyai kényszerítik a pálya – vagy az ország – elhagyására.

Az ellátásszervezés észszerűsítésére és a kórházakban uralkodó szégyenletes állapotok megszüntetésére fordított kiadások hosszabb távon kivétel nélkül megtérülnének. Az infrastruktúra korszerűsítése után a magyar orvoslás nemzetközileg elismert magas színvonala és aránylag mérsékelt árai biztos üzleti sikert ígérnek az ágazatnak. Márpedig a huszonegyedik században az egészségipar fejlesztése, sajnos, a legbiztosabb befektetés. A minőségi egészségügyi szolgáltatás biztosítása nem koncentrálódhat néhány központi helyzetű városba. A megfelelő ellátás az elöregedés, elvándorlás által sújtott térségekben a népesség megtartásában is szerepet játszik. A nehezebb helyzetű területek fejlesztésére tehát kiemelt figyelmet kell fordítani.

X. Forráselosztás

Az uniós fejlesztési támogatások az elosztásukat végző kormány monopóliumát erősítik a fejlesztéspolitikában, a tőke koncentrációjához vezetnek, és a rátermett vállalkozókkal szemben előnyt biztosítanak az ügyes kijárók, élelmes pályázók, politikai kedvezményezettek számára. Maguk a pályázati kiírások nem egy esetben szolgálnak az Unió kimondott céljaival ellentétes törekvéseket. Az állami fejlesztési támogatások meghatározó része olyan multinacionális cégeknek jut, amelyek drágábban teremtenek munkahelyeket, mint a hazai kis- és középvállalkozások. Tevékenységük, illetve termékeik sok esetben súlyosan terhelik a környezetet. Általában elmondhatjuk, hogy a környezetszennyezést Magyarországon alig adóztatják, szemben a munkát terhelő járulékokkal és adókkal.

A közpénzek elosztása és felhasználása terén biztosítani kell a teljes átláthatóságot, a döntéshozók elszámoltathatóságát és az állampolgári részvételt a döntéshozatal folyamatában. A jelenlegi gyakorlat nem biztosítja a megállapított közcélok érvényesülését, nem gondoskodik a közvagyon védelméről, és tág teret enged a korrupciónak. A teljes támogatási rendszer felülvizsgálatra szorul. A gazdaságélénkítő beruházások minden esetben feleljenek meg a fenntarthatóság követelményének. Szűnjenek meg a környezet terhelését vagy a társadalmi egyenlőtlenséget fokozó támogatások. Az így felszabaduló forrásokat fordítsák a fenntarthatósági átmenettel kapcsolatos célok finanszírozására.

XI. Bankrendszer, hitelezés

Gazdaságunk a kultúránkkal együtt virtualizálódik: a mindennapokban használt pénz jelentős része csak elektronikus kód formájában létezik. Egyre több nyereség származik a pénzügyi tranzakciókból, tőzsdei folyamatokból és a kamatra adott hitelekből, a reálgazdaság súlya ezzel arányosan csökken. A neoliberális irányzat lebontotta a pénzügyi spekuláció korlátait (pl. maga a hitelezéssel járó kockázat is adásvétel tárgya lett). A bankok nincsenek tekintettel a kihelyezett hitelek társadalmi és természeti hatására. Hitelpolitikájuk a zsákfalvak uzsorásainak példáját követi: a szűkölködőket vállalkozásaik támogatása helyett adósrabszolgaságba dönti és a kényszeres növekedés útjára tereli.

Mi a hitelezést közösségi szolgáltatásnak tekintjük, melynek során megkövetelhető a morális szempontok figyelembevétele. A financiális felelősségvállalás gazdaság- és társadalomszervező elvként működhetne. Ehhez lehetetlenné kell tenni a veszteségek titokban, a kockázatok mérlegen kívül tartását, és be kell tiltani a spekulációs pénzügyi termékcsomagokat. Támogatni kívánjuk olyan, a lokális felelősségvállalást, öngondoskodást ösztönző alternatív intézmények bevezetését, mint a helyi pénzek, szívességbankok, kamatmentes helyi mikrohitel, kaláka stb.

• Előző
• Tovább