Kiss Viktor, a 2021.október 27-én tartandó vitaestünk felkért hozzászólójának reflexióit közöljük kiadványunkkal kapcsolatban.
Minden politikai mozgalom elsődleges elméleti kérdése, hogy hova helyezze el magát az időben. Ez a döntés határozza meg azután egész világképét és az általa választható stratégiákat egyaránt. Mint ismeretes, a hagyományos baloldal szereplői úgy gondolták, hogy tekintetüket a (nem is annyira távoli) jövőre emelhetik, amikor majd egy tökéletes, vagy legalábbis egy sokkal jobb világ válthatja fel a jelenlegit. Marx arról beszélt, hogy a kapitalizmus a nagyipar révén megteremtette egy minden korábbinál jobb társadalom létrehozásának alapjait; a létező szocializmusok önmagukat átmeneti formának tekintették a kommunizmushoz vezető, megfellebbezhetetlen úton; a jóléti államok reformjai állítólag a „lehetséges világok legjobbikához” vezettek mind közelebb. A múlt politikai mozgalmainak magabiztossága és szuggesztív ereje abból eredt, hogy a mai napot a holnap előtörténetének tekintették, a holnap fénye beragyogta a ma sivárságát és nehézségeit. Mit kezdjünk ezzel a szellemi örökséggel most, a 21. század elején mi baloldaliak és antikapitalisták? Mit kezdjenek vele a zöldek, akik szerint a jövő csöppet sem ígérkezik szépnek és kívánatosnak?
Apokalipszis, most!
Bizonyosan szakítanunk kell ezzel a megközelítéssel. Korábban már írtam arról, hogy ez a felfogás a továbbiakban miért nem védelmezhető: megváltozott ugyanis az alaphelyzet, amiben élünk. A régi és az új szituáció közötti különbséget eszerint talán az osztálykérdés és az ökológiai probléma kapcsán érthetjük meg leginkább. A baloldal az osztályharc időszakában úgy gondolta, hogy a siker a kapitalizmus fejlődésének eredményeként jön majd létre, amikor a rendszer törvényszerűségei odavezetnek, hogy a munkásság fellázad és létrehozza az osztálynélküli társadalmat. A 19-20. században a jövő a jelen olyan következménye volt, amit már csak ki kell várni – a legnagyobb kérdés pedig, hogy mihez kezdjünk addig és miféle feladatunk van a folyamatok alakításában. Mára a helyzet megfordult: az ökológiai kérdésekkel az a legnagyobb baj, hogy mire észrevesszük őket, mire egyáltalán szembesül a társadalom nagy része velük, már régen eldőltek. A 21. században a fő kihívás nem az, hogy az események mindig túl későn érkeznek, hanem éppenséggel, hogy túl korán. Mire megharcolnánk őket, már eldőltek. A politika sorsa, hogy menthetetlenül elkésik.
A nagy osztályharcos pillanat persze sose jött el, pedig sokan várták. De ki kell mondani: a zöldek is kudarcot vallottak. A klímaváltozás témája fél évszázada része a tudományos diskurzusnak és jó ideje a közvélemény is ismeri, a fajok diverzitásának csökkenése már a gyerekkoromban is téma volt a médiában, az ózonlyuk miatt nem vettünk „fújós dezodort”, az erőforrások kimerülése jó ideje alakítja a geopolitikai harcokat, az atomenergia kérdését a zöldek a nyolcvanas évek óta napirenden tartják – és így tovább. Én úgy látom, hogy a környezetvédők már annyit beszélgettek ezekről, már annyi mozgalmat szerveztek és oly sok felvilágosító kampányt folytattak, hogy el kell gondolkodniuk rajta: nem lehet-e, hogy nem fogják tudni elérni, amire szerveződtek. Hogy le kell mondaniuk arról a pre-apokaliptikus pozícióról, amely akkor is jellemzi őket, ha stratégiájukat nem a pánikkeltésre és a tömegek ijesztgetésére alapozzák? Hogy fel kell adniuk a célt, hogy elhárítsák a számukra legfőbb veszélyt, az ökológiai katasztrófát – mert úgyse hallgatnak rájuk?
Antikapitalistaként és baloldaliként olvasva azt, van egy nagyon figyelemreméltó passzusa a Karátson Gábor kör Harmadik út című dokumentumának, amely talán csak valamiféle tudatalatti elírás – ám olyan nem szándékolt félrecsúszás, amelyen érdemes volna elindulni. „A globalizáció az igazságtalanság új dimenzióját teremtette meg. Életvitelünk a távoli földrészek lakóinak kizsákmányolásán alapul. A szegény országok gazdagjainak mesébe illő gazdagságáért pedig a gazdag országok szegényei fizetnek. Az élő fajokat előztük élőhelyükről, brutális beavatkozásunk ökológiai katasztrófát okoz. Rövidlátó önzésünkért feláldoztuk a jövő nemzedékek életlehetőségeit, akik egy lakhatatlan bolygót örökölnek tőlünk.”
Úgy gondolom, hogy mindez döbbenetesen igaz és ha van valami, bizonyosan ez egy „harmadikutas” politikai pólus lehetséges alapja. De mi benne a többlet ahhoz képest, amit a számtalan hasonló diagnózis megfogalmaz? Figyeljük meg a szöveget jobban és azt a meglepő tény találjuk, hogy nem feltételes módban, hanem múltidőben fogalmazódott. De nem ez e egy valóban új politikai platform alapja az új évezredben? A felismerés, hogy nem a baj elhárítására szerveződünk, hanem hogy kikecmeregjünk belőle? A 21. század egyre szaporodó katakizmái azt sugallják számunkra, hogy a katasztrófa már nem csak valami, ami egyszer majd bekövetkezhet, ha nem teszünk ellene. Az apokalipszis, amelyről oly sokan beszéltek korábban, tehát már nem a jövő, de még nem is a múlt – hanem a jelen elhúzódó és akár évszázadnyi ideig is eltartó pillanata. Apokalipszis, most! – hogy egy ismert filmcímet idézzek –, vagyis fel kell dolgoznunk, hogy benne élünk a nem szűnő traumákban.
Harmadik út: az idő újradefiniálása
A feladvány tehát a következő: mi történjék akkor, ha a katasztrófa, amelytől a zöldek ötven éve tartanak még nem ment végbe, de nem is valami olyasmi, amit el lehet kerülni – hanem benne vagyunk, éppen zajlik? Mi történjék, ha egy rakás másik katasztrófával is ez a helyzet?
A posztmodern korban a rendszerkritikus politikának valami olyasmivel kell szembesülnie, ami korábban sosem volt: a jövő és a múlt egyaránt belezuhant a jelenbe. Ez figyelhető meg az úgynevezett klímaszorongás esetében, amely egyre több fiatalt bénít le – nem csak az ökológiai mozgalmak háza táján. Tele van a sajtó az ifjúsági probléma kiéleződésének tüneteivel: a jövőtlenség érzéssel, amely abból ered, hogy az új generációk tudják, hogy már nincs jövő, de már visszaút sincsen. Mi volt tegnap? Mit hoz a holnap? Számukra ezek indifferens kérdések. Ebből a kétségbeesett jelenbe zártságtól nem fogja megszabadítani őket sem a biztonságot és erőt ígérő új konzervatívok, sem a végtelen haladást és bajainkra technikai megoldásokat kínáló régi liberálisok és baloldaliak. Sem Gyurcsány, sem Orbán. De a környezeti katasztrófával való fenyegetés sem, amely csak még mélyebbre löki őket lelki szakadékaik és hedonista nihilizmusuk felé.
A rendszerkritikus mozgalmak sikerének elsődleges feladata ma, hogy válaszoljanak az idő válságára, hogy megalkossák saját új temporalitásukat. A 2015-ös migrációs krízissel, a koronavírus járvánnyal a hátunk mögött, állandó gazdasági válságok, hétköznapi felfordulás, változás és globális konfliktusok árnyékában, az elviselhetetlen nyarak emlékével és az aszályos, hótalan, szélsőséges telet várva azonban ez nem tűnik könnyű feladatnak. A kérdés: merre induljunk tovább az állandósuló katasztrófa időszakából? Mi legyen az antikapitalista baloldal és a zöldek új időszámítása?
Akik korábbi munkáimat ismerik, azok pontosan tudják: mindig is egy „harmadik pólus” létrehozásának esélye izgatott, amely a régi baloldallal és a régi jobboldallal egyaránt szemben áll. Meggyőződésem, hogy az időhorizont kérdésben is egyfajta harmadik útra van szükség. Eszerint az idő körül zajló politikai harcok során az egyik oldalon azok állnak, akik a folytatásban és a fenntartásban érdekeltek, akik számára nem kérdés, hogy a „reflexív modernitás” korában az életformánk és a jólétünk fenntartásnak ugyan kellemetlen mellékhatása lesz az állandósuló rendkívüli állapot, de (persze csak egyre kevesebb ember számára) mindig ki lehet találni valami megoldást a bajokra. Ez a neoliberális-kapitalista irány, amelyet valamennyien jól ismerünk, mint a globális világ domináns ideológiáját. Idén nyáron Görögországban a tartósan elhúzódó hőhullámok kapcsán azt javasolták az embereknek, hogy ha lehet, szerezzenek be minél több légkondit, de ne tekerjék 26 fok alá a szabályozót, hogy mindenkinek jusson elég áram. Ez az irány tehát azt mondja, hogy a jelen alapvetően jó, de a hibákat ki kell javítani és a problémákat kezelni kell – ezáltal pacifikálható a holnaptól való rettegésünk is.
A másik oldalon azok helyezkednek el, akik az új helyzetre valamiféle visszafordulással válaszolnának: az ő szemük előtt egy olyan referenciapont jelenik meg, amely még azokból az időkből származik, amikor a dolgok működtek, vagy működhettek volna. Ez a romantikus-konzervatív irány, amely úgy véli, már rendelkeztük korábban azokkal a megoldásokkal és elképzelésekkel, amelyekből össze lehetne rakni egy kívánatosabb világot. Ennek feltétele, hogy védelmezzük meg a múltból, ami még visszamaradt, ami még építeni lehet: a nemzetet, a civilizációt, a családot, a hagyományt stb. A romantikus-konzervatív felfogás szerint tehát azt a múltat kell keresni, amelyet védeni kell a jelen támadásai ellen és amelyekre egy élhető jövő építhető.
A romantikus-konzervatív felfogás sok eleme megfigyelhető az egyre több helyen kormányra kerülő új jobboldal világképében – Donald Trumptól Orbán Viktorig. Hiba volna persze mindent összemosni mindennel – például az autoriter, falak közé záródó, rasszizáló rezsimeket egy interlokalista zöld mozgalom elképzelésével. Ettől azonban még tény: a Karátson Gábor kör által megfogalmazott programtöredékek a neoliberális-kapitalista és a romantikus-konzervatív időhorizonthoz képest nem képviselnek harmadik utat – hanem az utóbbi egyik változatának tekinthetők. Fogalmakon persze nem érdemes lovagolni: az „alsójobboldal” és „álbaloldal”, a „globális tőke” és az „új hűbériség” világával egyaránt szemben álló pozíciót nevezhetjük akár harmadik pólusnak is. Az ökopolitika alapmeghatározása a dokumentumban azonban nem hagy kétséget afelől, hogy itt lényegét tekintve mivel állunk szemben: „A természet pusztulásának kárvallottjai nem a Földet akarják megmenteni – hanem a saját földjüket. Az ökopolitika a helyi társadalmak önvédelmi harca a fejük felett intézkedő globális hálózatok, állami és államközi bürokráciák, személytelen automatizmusok és algoritmusok uralma ellen”.
Számomra a harmadik út nem jelentheti sem a neoliberális-kapitalista, sem a romantikus-konzervatív irány valamifajta változatát. Ami volt, elmúlt és ami van, folytathatatlan. Alternatív jelenidőt kell létrehozni: a jelen katasztrófája ellen nem használ sem a régi időkből még visszamaradt formák utóvédharca, sem a szakértők és a tudomány, a technika majdani eredményei. Ha mindebben igazam van, akkor talán a téma szakirodalmában és az ilyen irányú mozgalmakban laikusként felvethető: az ökológiai szemlélet nem éppen abban jelent(hetne) többet a sima környezetvédőnél, hogy tisztában van vele, már nincs mit megvédeni - a természetet is újra kell alkotni és formálni, az ember helyét ki kell jelölni és körforgásukat-egyensúlyukat biztosítani stb. Ez elég forradalmi feladatnak tűnik, akárhogyan is nézzük.
Az építés, vagy a rombolás ellen harcolunk?
„A megegyezés elkerülhetetlen. De hogyan döntsenek jól közös céljaikról egymásra utalt emberek, akik között nincs egyetértés?” – teszi fel azt a kérdést a programtervezet, amelyet az ökológiai politika folyamatának legfontosabb teoretikus feladványának tekint. Azt ezt követő bekezdésekben válaszként egy olyan politikakép bontakozik ki, amely az ökológiai problémák megoldását azzal köti össze, hogy ki, mikor, hogyan és milyen elhatározásokra jut, Vagyis alapvetően egy proceduális folyamatnak tekinti a „zöld fordulatot”, amely végül a kívánatos konszenzussal és erős szakpolitikai elhatározásokkal ér véget. A különféle passzusokban előkerül valamennyi szimpatikus elgondolás, amelyet valaha papírra vetettek „a zöldek, demokraták, közöségelvű konzervatívok, rendszerkritikus baloldaliak és anarchisták.” Ezek teszik lehetővé, hogy a közösségek végül józan belátásra jussanak a kívánatos és fenntartható életformánk tekintetében és azt közösen, a szolidaritás és kölcsönösség elve alapján megvalósítsák más helyi közösségekkel együttműködve. És hadat üzenjen a világ mai urainak és szabadversenyes kapitalizmus erőseinek.
Azt hiszem, ezen a ponton üt vissza végérvényesen az a szemlélet, amely a világot (rossz) globális szereplők és (jó) helyi közösségek dualitásában értelmezi. Tisztában vagyok vele, hogy az ökológiai mozgalmak legtöbbjében zsigerileg él a meggyőződés, hogy a helyi, az anyaföldön álló, a természethez kötődő, a kicsi, a paraszti, az organikus stb. valamiféle olyan többletet, védelmező potenciált tartalmaz, amelyre építeni lehet az idegen és veszélyes „külső ellenséggel” szemben. Ennek a világképnek az alapja, hogy léteznek olyan elve adott (sors)közösségek és kulturális egységek (felülről talán a nemzettel bezárva), amelyek ellenállása és önrendelkezése lehet egy új korszak alapja. Amennyiben pedig ezek léteznek, akkor a kérdés, hogy miképpen válnak politikai közösséggé, mozgalommá és hogyan hozzák meg a világról és a kormányzásról szóló döntéseiket. A jelen dokumentum főleg ez utóbbiakra koncentrál.
Sajnos azonban ez teljesen felesleges, mert a kiinduló tézis alapvetően téves. Amennyiben a szabadversenyes/globális kapitalista világrendben azt vizsgáljuk, hogy miként rombol, miként ver széjjel mindent és miként számolja föl a közösségeinket és az élőhelyünket, akkor persze könnyen megláthatjuk azt, ahol e destruktív erők nem győzedelmeskedtek még – és eszünkbe juthat erre építeni. Ehhez elég, ha kimegyünk egy erdőbe és hallgatjuk a patak csobogását. A posztmodern kapitalizmus újdonsága azonban éppen az, hogy a rombolás mellett nagyon nagy erőket fektet az építkezésbe is, mert a tőke belátta, hogy a profitot veszélyezteti, ha ezt elmulasztja. Ezért a rendszer kulturális jelleget öltött, vagyis a tőke kezdte el termelni közösségeinket, a helyeket ahol otthon érezzük magunkat, a személyiségünket és a kapcsolatainkat egyaránt. A radikális politika tehát nem a rombolás, hanem ennek az építésnek a tagadása. És ebben kell tudniuk elhelyeznie magukat a zöldeknek is: nyugodjanak meg, ha ezt nem teszik a jövő nemzedéke nagyon jól meglesz az általunk jelenleg ismert ökoszisztéma nélkül is. Illetve nem lesz meg jól, de elhitetik vele, hogy igen.
Valójában egy elkeseredett kulturális ütközetnek lehetünk tanúi, amelynek során a posztmodern kapitalizmus saját kulturális univerzumához kívánja kapcsolni azokat a szerencséseket, akiket a fogyasztás és az immateriális munka zónáiba pottyantott le a gólya. A tőke totális háborút vív azért, hogy a nyugati társadalmak tagjainak immár ne csak munkaerejét, tudását, vagy vásárlási szokásait, de egész életét a profit szolgálatába állítsa - ahogyan legújabb könyvemben ezt részletesen be is mutatom. A rendszer azt állítja, hogy ezek, a kulturális kompozíción átesett százmilliók a szerencsések, a kiváltságosok, a boldogságra és jólétre kárhoztatott kisebbség, akiknek mindent meg kell tenniük azért, hogy pozícióikat megőrizzék. Ennyiben tehát a tőke hozza létre (sors)közösségeinket és a bennünket elválasztó határokat egyaránt. A profitérdek tagolja zónákra a Földet, dönt az építésről és rombolásról, a környezetpusztításról és a környezetvédelemről és engedélyezi, vagy gátolja, hogy e területek között (akár egy városon belül, akár országokon át) mozogjunk. Mi pedig engedelmesen követjük a befogadásra és kirekesztésre vonatkozó elvárásait.
Már, ha követjük.
Ma nem az a kérdés, hogyan szerveződünk a meglévő közösségek és csoporthovatartozások alapján – hanem, hogy hogyan lépünk ki a kapitalizmus által megalkotott hasonló jellegű keretekből. A rendszerkritikus erőknek egy gigantikus ellenféllel szemben kell felszabadító háborút folytatniuk. Ez a harc emberről emberre és lélekről lélekre folyik, ahogyan annak idején a nácik által megszállt városok esetében. Nincs alapja a kulturális ellenállásnak, ameddig nem hozunk létre önmagunk egy erős ellenkulturális közeget és annak részeseiből egy globális politikai hálózatot (ha úgy tetszik közösséget).
A rendszerkritikai mozgalmak feladata ma nem a rombolásról, hanem az építésről lerántani a leplet. Amennyiben úgy képzeljük, hogy egy saját kétarcúságában vergődő szabadpiaci/kapitalista rendszert kell meghaladnunk, akkor nem csak a „rossz”, hanem a „jó” dolgokra is helyettesítő terméket kell kínálnunk a világtörténelem nagy webshopjában. Nem elég megválaszolnunk azt, hogy mi legyen a rendszer által okozott számtalan katasztrófával, de azt is meg kell válaszolnunk, hogy mi legyen azzal az életmóddal, amelyről eddig a rendszernek oly sokan elhitték, hogy végzetes veszteség éri azokat, akik kizuhannak keretei közül. Nem elég megválaszolnunk például, hogy miként jutunk fosszilis helyett megújuló energiához, azt is meg kell mondanunk, hogy milyen lesz az az életmód, amelyben megújuló energiát használunk. Az érv, hogy a megújulók nem képesek kiváltani a hagyományos energiahordozókat (vagy csak ugyanakkora környezetkárosodással) egészen addig támadhatatlan, ameddig nem tudjuk azt mondani: igen, de mi nem csak üvegházhatást nem akarunk, de a fogyasztói-kapitalista életet sem. A „jó életre” vonatkozó alternatívákat persze nem dolgozhatják ki önmagukban a zöldek, azoknak a rendszerkritikus mozgalmak kollektív termékeként kell megszületniük.
Valamennyi B-kategóriás sci-fi író fejében megfogalmazódik egy olyan regény szinopszisa, amelyben az élhetetlen Földet elhagyva az emberiség egy része más bolygóra települ és ott létrehozza saját kolóniáját. Ne legyen illúziónk, ha lesz elég idő és tudományos háttér, a szükséges pillanatban a kapitalizmus ezt jó pénzért lehetővé is tenné az akkori kiváltságosoknak – tehát ennyiben az ilyen disztópiák nagyon is helytállóak. Ami azonban sokkal valószínűbb, hogy a Föld nem válik teljesen élhetetlenné és mi magunk sem tudunk, vagy akarunk elköltözni máshová. A Föld nem lesz túl jó hely, de hát mi magunk is végtelenül tudnánk sorolni ennek okait magán az ökológiai konfliktuson túlmenően is. Hogyan nézzen ki a mi általunk papírra vetett kézirat? Azt hiszem, hogy a mi megvalósuló tudományos fantasztikus regényünkben a történet inkább úgy fog kinézni, hogy egy napon elköltözünk a Földről – a Földre. Arra a párhuzamos bolygóra, amit mi hoztunk létre magunknak itt, a nagy pusztulás, az állandó bajok és kihívások közepette. Ebben a végkifejletben lehet reménykedni és ennek feltételeit kell megteremtenünk. Semmi másban. A saját új otthonunkat kell újra és újra megteremteni egészen addig a pillanatig, ameddig az emberiség nagy része rá nem eszmél, hogy nem akar tovább élni azon a módon, mint eleddig. Hinnünk kell benne: a végzetbe történő rohanás és a régi világ iránt érzett nosztalgia mellett valójában soha nem szűnik meg a harmadik lehetőség: a másként létezés esélye.
Korunkban egyszerűen nem adhatjuk alább annál, hogy fenntartsuk a változás azonnaliságának és gyökerességének mindenkori lehetőségét, vagyis a forradalomét. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy már a jelenben is létrehozzuk azokat a gyakorlatok, létmódokat, megoldásokat, közösségeket, tudást és tapasztalatot a társadalom „peremén”, amely egy adott pillanatban a társadalom centrumává válhat és válaszul szolgálhat azoknak, akik úgy gondolják: akkor mostantól valami más kell. Ez az autonomizmus stratégiája: a periféria útja a centrumba, az alternatíva mainstreammé válása, a más normalizálása. A meggyőződés, hogy minden változást az életforma forradalmával kell kezdeni. Mégpedig úgy, hogy olyan forradalmi életformákat hozunk létre a meglévő tőkés keretekkel párhuzamosan, amelyekkel a tőke nem tud mit kezdeni, amelyek a profit maximalizálásának urait tarthatatlan helyzetbe hoznák, ha elterjednének.
Mindez stratégiai kiindulópontnak elégséges, de politikai utópiának persze nem valami sok. Bizonyosan rengeteget kell még beszélgetnünk egymással erről az irányról antikapitalista baloldaliaknak, autonomistáknak és ökológiai elkötelezettségűeknek (igen, akár konzervatívoknak is) – de talán máris kínálkozik valamiféle közös kiindulópont a vitákhoz. „A világ elfogyasztását – azaz rohamos ütemű átalakítását hulladékká – ezek szerint nem korlátozni kell, és sajnos, nem is lehet, ameddig [az emberek] el sem tudnak képzelni maguknak szebbet és jobbat a fogyasztói tömegkultúra kínálatánál. Hanem a nevén nevezni: rombolásnak, és szembesíteni [őket] más, értelmesebb életlehetőségekkel” – írja Lányi András egy cikkében. Innen érdemes elindulni.