Harmadik Út - II. GLOBÁLIS ÖKOPOLITIKA

3. oldal / 8

II. GLOBÁLIS ÖKOPOLITIKA

1. Globális ökopolitika = lokalizáció

A fennálló politikai–gazdasági világrend dinamikáját a növekedési verseny határozza meg, illetve az ennek eredményeként kialakult, földrészeken átnyúló hatalom- és vagyonkoncentráció. E folyamatok erőforrásigénye végzetes ellentmondásba került a bolygó eltartóképességével. A rendszer saját logikáján belül ez az ellentmondás feloldhatatlan.

A klíma vagy a biodiverzitás védelmét szolgáló nemzetközi megállapodások nem az ismeretek és nem a jószándék híján bizonyulnak hatástalannak, hanem azért, mert a tárgyalóasztaloknál azok ülnek, akiknek haszna és hatalma a pazarló növekedés rendszerének fenntartásából származik.

A természet pusztulásának kárvallottjai pedig nem a Földet akarják megmenteni – erre nem is lennének képesek –, hanem a saját földjüket. Az ökológiai politika a helyi társadalmak önvédelmi harca a fejük felett intézkedő globális hálózatok, állami és államközi bürokráciák, személytelen automatizmusok és algoritmusok elnyomó uralma ellen. Egyetlen elvet ismerünk, melynek nevében a népek önrendelkezése korlátozható, s ez a szolidaritás. Globális egymásrautaltságunk belátása megköveteli, hogy felelősséget vállaljunk cselekedeteink, életvitelünk közvetett következményeiért, akkor is, ha ezek térben vagy időben tőlünk távol jelentkeznek.

Az autonóm politikai közösségek (népek és nemzetek) kölcsönösen segíthetik egymást, és kell is, hogy segítsék, globális felelősségük tudatában. Azonban mi, magyarok például összehasonlíthatatlanul kevesebbet tehetünk a bálnákért vagy a trópusi esőerdőkért, mint a pannon ökoszisztéma vagy a tiszai árterek védelmében. Ebből a nagyon is gyakorlati belátásból következik a külpolitikai prioritások logikai sorrendje:

• Csökkenteni kiszolgáltatottságunkat a világpiaci folyamatoknak. Megszabadulni a saját természeti és kulturális forrásaink védelmében akadályozó gazdasági és jogi kényszerűségektől.
• Előmozdítani az együttműködés, kölcsönös segítség nemzetközi intézményeinek megerősödését, növelni ezek befolyását a világpolitikában.
• Megakadályozni az élővilág pusztítását. Erre azonban csak akkor lesz esély, ha az első két cél már többé-kevésbé teljesült.

A növekedés-sújtotta régiók és társadalmi csoportok számára a „fejlesztés” napjainkra kétes értelmű kifejezéssé lett. A fejlesztési segélyek nem egy esetben csak fokozzák függőségüket a világgazdaság rendszerétől, és elsősorban a fejlesztők piacszerzési törekvéseit szolgálják. A globalizáció vesztesei, az ökoszisztémák összeomlásának áldozatai számára az igazi segítség az lenne, ami saját humán- és természeti erőforrásaik gyarapításában támogatja őket, gyors kiaknázásuk, felélésük helyett. A globális szolidaritás gyakran hangoztatott jelszavát csak egy ilyen emberléptékű, környezetbarát fejlesztési stratégia tehetné valósággá.

2. Magyar külpolitikai doktrína

Magyarország túlságosan kicsiny ahhoz, hogy tisztán érdekelvű, azaz kiszámíthatatlanul változékony külpolitikát folytasson. Az ilyen kétes értékű (a nyers önzéstől vezérelt) pragmatizmus legfeljebb a nagy gazdasági vagy katonai súllyal rendelkező államok esetében járhat kézzelfogható haszonnal, bennünket csupán megbízhatatlan partnerré degradál. Ez lett a mostani magyar külpolitika végzetes következménye: csökkent az ország érdekérvényesítő képessége, úgy a határon túli magyarság védelmében, mint európai befolyásunkat tekintve. A keleti parancsuralmi rendszerekhez való látványos közeledés nem járt semmiféle haszonnal: nyugati szövetségeseink jóindulatának elvesztésén túl csak eladósodásunkat növeli, például a paksi atomerőmű-bővítés, vagy a Budapest–Belgrád gyorsvasút esetében. Itt az ideje, hogy a rövid távú haszonnal kecsegtető vagy éppen belpolitikai érdekekhez igazított rögtönzések helyett a magyar külpolitika világosan megfogalmazott alapelvekhez tartsa magát.

A nemzetközi erőviszonyok változnak, elkeseredett küzdelem zajlik a hegemóniáért, valamint a természeti erőforrások maradékáért. Ebben a veszélyes helyzetben elemi érdekünk, hogy félreérthetetlenné tegyük:

Magyarország helyét történelmi hagyományai, geopolitikai helyzete és – merjük kimondani – erkölcsi elkötelezettsége a nyugat oldalán jelöli ki. Ezen nem valamilyen szövetségi rendszert értünk, hanem kulturális identitást, amely történelmünk során a kelet kényuralmi rendszereivel szemben nyert újra és újra megfogalmazást.

3. Az Európai Unió reformja

Tagságunk a szubszidiaritás elvét következetesen érvényesítő, a nemzetállamok demokratikus politikai közösségeként működő Európai Unióban mindannyiunk közös érdeke mind kulturális, mind gazdasági és geopolitikai értelemben. Adott formájában azonban az EU nem felel meg ezeknek a követelményeknek, így az Unió reformja mellett foglalunk állást. Az Unió jelenleg egyszerre mutatkozik cselekvésképtelennek a legtöbb lényeges kérdésben és gyakorol túlságos befolyást a résztvevő országok gazdaságára. Ennek oka a szervezet tisztázatlan rendeltetése. Az idealisták számára a közös kulturális örökségen osztozó európai nemzetek szellemi egységét fejezi ki, azonban az uniót gründoló üzletemberek és politikusok szeme előtt inkább az egységes európai piac kialakításától várt előnyök lebegtek, és mindenkori politikájukat azóta is a nagy multinacionális cégbirodalmak érdekeihez igazítják. Az Európai Unió célja és értelme számunkra kettős: a kontinens népeinek egységes képviselete kifelé, és a nemzetek, régiók, városok, tartományok, civil szervezetek közötti horizontális kapcsolatok erősítése befelé.

Ez közös kül- és biztonságpolitikát jelent, amelynek elsőrendű célja ma nem lehet más, mint a bolygó megmentése és az erőszak kiiktatása a nemzetközi konfliktusok rendezésének eszközei közül. Ezen a két, egymással szorosan összefüggő területen az európaiaknak kezdeményezőleg kell fellépniük, s nehéz csatákat kell megvívniuk a nemzetek közösségében. Megkerülhetetlennek véljük az együttműködés intézményes kereteinek megteremtését, mivel a tagállamok külön-külön képtelenek befolyásolni a globális folyamatokat, ellensúlyozni a parancsuralmi rendszerek térhódítását, szembeszállni a terrorizmussal, fékezni a spekulatív tőkemozgásokat, csillapítani a globális nagyvállalatok mindent elpusztító profitéhségét.

Erre azonban csak a helyi és nemzeti autonómiák megerősítésével egyidejűleg kerülhet sor. Az ökológiai belátások és a demokratikus megfontolások egyaránt a helyi közösségek önrendelkezésének biztosítása mellett szólnak – belső ügyeikben. Az államok és államhatárok relativizálása jelentse a szuverenitás megosztását (lokális autonómiákkal), és ne elvonását (központi testületek javára)! Maradjon a helyi politikai közösség joga és kötelessége a piaci tevékenység szabályozása és ellenőrzése, a környezet, a kultúra és az emberi egészség védelmében ugyanúgy, mint a helyi munkaadók és munkavállalók érdekeire tekintettel. Az uniós források újraelosztása ne maradjon az államok kiváltsága; önkormányzatok, civil szervezetek közvetlenül is pályázhassanak támogatásért. A támogatási rendszer diverzifikálása terjedjen ki a pályáztató szervezetek versenyeztetésére is.

Javaslataink egy másik Európát, egy másfajta szövetséget körvonalaznak. A jelenlegi unió a négy szabadság – a tőke, a személyek, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása – elvére épül. Ez a szabadkereskedelmi logika a félperiféria számára újgyarmatosítást jelent, és gátolja felzárkózásunkat. A másik Európa a három felelősség elvére épülne: felelősség a természetért, a ma élő emberekért, a jövő nemzedékekért. Ez a másik Európa bezárja az uniós bürokrácia forgóajtaját az óriásvállalatok lobbistái előtt, és nem tesz engedményeket a környezet- és munkavédelemben, de támogatja a hazai gazdaság megerősítésére törekvő szegényebb országokat.

A nemzetek rendelkezzenek az önálló pénzügyi politika eszközeivel, elsősorban saját valutával! Ennek jelentősége az uniós országok közötti jövedelmi különbségekkel egyenes arányban nő. A hátrányos helyzetű országok eladósodását és elszegényedését a közös valuta bevezetése nem mérsékelte, ellenben megosztottságot eredményezett a valutaközösségben résztvevő és abból kimaradó országok között. A közös európai valuta helyett az európai valuták közötti viszonyt kötelező jelleggel szabályozó szolidarisztikus rendszer bevezetését javasoljuk.

4. Szomszédsági politika

A visegrádi négyek szövetsége ígéretes kezdeményezés annak érdekében, hogy a félperiféria érvényesíteni tudja érdekeit a centrumországokkal szemben, a félperifériához azonban a déli tagállamok is hozzátartoznak. A magyar kormány „érdekelvű” külpolitikája lehetetlenné teszi, hogy Európában szövetségeseket találjunk a Kárpát-medence kisebbségeinek autonómia-törekvéseihez. Ha rövid távú előnyök reményében cinkosságot vállalunk a kurdokat, az örményeket, a tibetieket, az ujgurokat, vagy éppen a kínai keresztényeket elnyomó rezsimekkel, aligha remélhetünk méltányos elbánást az európai fórumokon, amikor szót emelünk a felvidéki, kárpátaljai magyarokért, a székelyföldi autonómiáért, vagy magyar önkormányzati vezetők üldöztetése ellen. A budapesti kormány ma megpróbálja klienseivé tenni a külhoni magyar szervezeteket, és a magyar belpolitikát exportálja Erdélybe, a Délvidékre, ahelyett, hogy következetes, értékelvű külpolitikával szerezne szövetségeseket a magyar kisebbségek jogvédelméhez.

A zöldeket a helyi és nemzeti kisebbségek természetes szövetségesévé teszi elkötelezettségük a decentralizáció és a regionális autonómiák mellett. A kultúrák együttélése helyben jobban működik, mint az országos politika szintjén. Kedvezőtlen európai megítélésünk azonban jelenleg kilátástalanná teszi számunkra, hogy éljünk azokkal a jogi eszközökkel, amelyek az Európai Unióban biztosítani hivatottak a nemzetiségek jogát a saját anyanyelvi művelődéshez és az önrendelkezéshez. A magyar külpolitikában fordulatnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy ismét a siker reményében követelhessük ezeket a jogokat.

• Előző
• Tovább