Nyomasztó álom volt, csupa képtelenség, de az emberek olyan magától értetődően mozogtak ebben a lidércnyomásban, hogy elhittem, ez a valóság, talán ezért nem tudtam felébredni belőle. Ültem naphosszat a számítógép vibráló képernyője előtt, ez volt az életem, és ezt valahogy természetesnek találtam. De már a gondolataim se bennem kavarogtak (bennem? hol is pontosan? jó kérdés), hanem valami adatbázisokból töltöttem le őket – álmomban értettem, hogy honnan, és hogy ez a szó, adatbázis mit jelent. Hogyha nagyritkán olyan felhasználókkal vagy programokkal kellett kapcsolatba lépnem, amelyeket a rendszer tökéletlensége folytán nem tudtam elérni, egy másik berendezésbe zárkóztam, amely másfajta jelző és szabályozó eszközökkel volt felszerelve: ezt helyváltoztatásra használtam, gurult. Lehet, hogy elveszítettem a járás képességét, ez nem derült ki, de valahogy nem volt szükség a lábaimra.
S mintha csak helyben járnék, a helyszínek, ahová időnként eljutottam, gyanúsan hasonlítottak egymásra. Egymással összetéveszthető és felcserélhető emberek ültek más képernyők előtt, és másfajta programokat manipuláltak. Nagy-nagy rend volt az álombeli világban, minden a helyén. Elmés berendezések ontották a híreket, a termékeket, a rendszer működtetéséhez nélkülözhetetlen kódok, információk és igazolások tömegét, ezeket elmentettük, elfogyasztottuk, elélveztü(n)k, meggyógyultunk vagy sem, követve a mellékelt útmutató útmutatását. Minden bonyolult feladattól, testi vagy szellemi erőfeszítéstől, úgy tűnt, végképp megszabadultunk. Berendezéseink gondozásán és kiszolgálásán kívül nem akadt tennivalónk, nem is tettünk semmit, ha meghaltunk, észre se vettük. Egyetlen veszély fenyegetett, a másik emberrel való találkozás, de erre szerencsére ritkán került sor. Ilyenkor elzárkóztunk, beburkolóztunk és igyekeztünk minél nagyobb távolságot tartani egymástól.
Az volt a jó, hogy mindig lehetett mindenünk – kivéve azokat, akiknek semmijük se volt, de róluk tudtuk, hogy ezért csak magukat hibáztathatják –, egyedül azon kellett törni a fejünket, hogy mi szükségünk van erre a sok mindenre. De ez sem igaz, mert erről is gondoskodtak; ahová néztünk, amerre jártunk, minden felületet beborítottak a tarka képek és jószándékú felhívások, amelyekből megtudhattuk, mi mindenre van még szükségünk ahhoz, hogy olyanok lehessünk, amilyenek lenni szeretnénk. Rengeteg dologra, azt kell mondanom. De ezeket kivétel nélkül távoli országokban állították elő, mintha az idevalósiak végképp elveszítették volna a képességüket, hogy gondoskodjanak magukról, pedig naphosszat buzgólkodtak ők is, de hát egy álomtól ne várjunk logikát.
Az is furcsa volt, hogy ebben a nagy nyugalomban, ha éppen hírekre vágytunk, az élet pusztulásáról értesülhettünk, és ezen nem volt szokás olyan nagyon fönnakadni, hogy pusztul. A műsorban, amit álmomban unottan ásítozva néztünk, eltűntek az erdők vagy lángba borultak a hőgutától, hullottak az énekesmadarak, a méhek megmérgeződtek, a vadon élő állatok sorra kihaltak, a városok levegője belélegezhetetlenné, a termőtalaj terméketlenné vált, mindent elborított az ipari hulladék, rémálomnak hinnénk, de éppen az volt az érdekes, hogy mégsem rémüldöztünk tőle. Mintha ránk nem vonatkozna, igen, ez volt benne a megnyugtató. Csak az élet pusztult a Földön.
Mi tehát nem is a Földön éltünk? Vagy ne lennénk élők? Erre, persze, az álom nem adott magyarázatot, körülöttem azonban mindenki úgy tett, mint akit a dolog nem érint, én meg igyekeztem utánozni őket. Akadtak hiszen ennél érdekesebb hírek vagy riasztóbbak akár: felment a benzin ára, az ellenzék le akarta váltani a kormányt, valaki rablógyilkosság áldozata lett.
Bolond egy álom, de valahogy nem akarózott fölébredni belőle. Odaát, egy másik országban, végtelen messzeségben tőlünk, akiknek mindig a kezünk ügyében az okostelefon, ritka földfémeket bányásztak félig éhenhalt bennszülöttek, megesett rajtuk a szívünk, mert álmunkban is jó emberek voltunk. Néha mozgolódás támadt egy távoli városban, mindegy hol, a lényeg az, hogy mindig a képernyő túloldalán támadt a mozgolódás, és még ez a szerencse. Láttam a képeket a parkról, egy ilyen kőrengeteg város közepén, ki tudja hol, amit éppen csurig építenek senkinek se kellő épületekkel, a biodómtól a zenepalotán át a hőlégballon-kikötőig. S hogy vágják a fákat s mindent lebetonoznak, egyesek ezt állították, mások cáfolták, én hogy tudnám eldönteni, mi az igazság, aki csak ültem ott, a számítógép előtt, egy roppant biztonságos, bár kissé unalmas álom kellős közepén, nem ott, hál’istennek nem ott, ahol történtek a dolgok. Így tehát semmit se tehettem, s ez olyan megnyugtató érzés.
Álmaink egyhangúan peregnek össze-vissza, ki tudja, miféle algoritmus szerint. Azt álmodjuk, hogy az életünknek csak nézői vagyunk.
Csak fel ne ébredjünk, csak ez az ólmos fáradtság bennünk kitartson.
Megjelent eredetileg a Magyar Hang 2021/15. számában, 2021. április 9-én.