Nyomasztó álom volt, csupa képtelenség, de az emberek olyan magától értetődően mozogtak ebben a lidércnyomásban, hogy elhittem, ez a valóság, talán ezért nem tudtam felébredni belőle. Ültem naphosszat a számítógép vibráló képernyője előtt, ez volt az életem, és ezt valahogy természetesnek találtam. De már a gondolataim se bennem kavarogtak (bennem? hol is pontosan? jó kérdés), hanem valami adatbázisokból töltöttem le őket – álmomban értettem, hogy honnan, és hogy ez a szó, adatbázis mit jelent. Hogyha nagyritkán olyan felhasználókkal vagy programokkal kellett kapcsolatba lépnem, amelyeket a rendszer tökéletlensége folytán nem tudtam elérni, egy másik berendezésbe zárkóztam, amely másfajta jelző és szabályozó eszközökkel volt felszerelve: ezt helyváltoztatásra használtam, gurult. Lehet, hogy elveszítettem a járás képességét, ez nem derült ki, de valahogy nem volt szükség a lábaimra.