Az Út nem az odaérés eszköze, hanem arra való, hogy járjunk rajta. Bár oda lehet érni rajta valahová, az Út részéről ez szívesség, magyarázza Karátson Gábor (1935-2015) a Tao-te kinghez fűzött kommentárjaiban. De hogy jó vagy rossz úton haladtunk, eldönti majd, miként ítélnek pályafutásunkról, amikor elérkezünk oda, ahová minden út vezet. Áll ez az egyének és a nemzetek sorsára is.
Az Út nem az odaérés eszköze, hanem arra való, hogy járjunk rajta. Bár oda lehet érni rajta valahová, az Út részéről ez szívesség, magyarázza Karátson Gábor (1935-2015) a Tao-te kinghez fűzött kommentárjaiban. De hogy jó vagy rossz úton haladtunk, eldönti majd, miként ítélnek pályafutásunkról, amikor elérkezünk oda, ahová minden út vezet. Áll ez az egyének és a nemzetek sorsára is.
A Karátson Gáborról elnevezett Kör – melynek egyik alapítója vagyok - most Harmadik Út címen politikai programot hirdetett. Úgy éreztük, eljött az ideje, hogy kísérletet tegyünk azoknak az elveknek a rendszeres bemutatására, melyek alapján egy ökológiai belátásoktól inspirált mozgalom választ kínálhat az emberhez méltó élet elemi feltételeit világszerte fenyegető válság kihívására. Hangsúlyozva, hogy már maga az „ökológiai válság” kifejezés is megtévesztő. Mert a válságnak csupán tünete a bolygó eltartó képességét meghaladó igénybevétel és ennek következményei: a természet romlása, a klímaváltozás, világjárványok stb. Ami most lassan a fejünkre dől, az a későmodern technikai civilizáció betonkolosszusa. Ezt az állapotot fenntartani felesleges, fejlődésnek nevezni hazugság.
Az újrakezdéshez azonban először el kellene tudnunk képzelni az együttélés új politikai és gazdasági rendszerét. Ehhez kerestünk támpontokat az ökológiai gondolkodás gazdag – idehaza, sajnos, alig ismert – irodalmában. Műhelyvitáink során bebizonyosodott, hogy mondanivalónk markánsan különbözik az uralkodó irányzatoktól. Nem fogadhatjuk el sem a globális üzleti hálózatok, sem az új párthűbéri rendszer játékszabályait, ez áll a vitairatban, mert hatalmát mindkettő létforrásaink pusztítására építi. A természet ellen indított rablóháború nem hozta meg a társadalmi békét. Szédítő ütemben éljük fel a jövő nemzedékek örökségét, de magunk ettől nem lettünk boldogabbak. Hulladékunk elborítja a bolygó felszínét, egyre sivárabb környezetben, növekvő létbizonytalanságban élünk, kiszolgáltatva olyan erőknek, melyek működését nem vagyunk képesek befolyásolni többé. Az ökológiai politika a civiltársadalom önvédelmi harca az erőszakos központosítás és a technológiai-gazdasági kényszer ellen, az életformák sokféleségének védelmében (a természetben és a kultúrában egyaránt).
Elszoktunk attól, hogy egy szellemi műhely hirdessen politikai programot, bár Széchenyi, Kemény Zsigmond és a Pilvax-beli ifjak a tanúim rá, hogy ez így lenne rendjén. Az sem véletlen, hogy nálunk a parlamenti pártoknak nincs programjuk. Nem mintha ne tudnák, mit akarnak, de azt mégsem írhatják le. Az elvtelen lavírozás az egyre durvuló világhatalmi játszma főbb szereplői között politikának kevés. A „létező” kapitalizmus kiszolgálása pedig a hazai gazdaságot akkor is adósságcsapdába, szakadékba vinné, ha a bevétel java része nem a pártklientúrák zsebébe vándorolna. Mivel nem elvek vezérlik őket, a pártok működése egyszerűen leképezi azt a mozgásteret, amit világunk jelenlegi rendje kínál a politikai üzletágban vállalkozók számára. Mit találunk ma a politikai arénát egykor megosztó ellentétek, bal- és jobboldal, kapitalizmus és szocializmus, szabad verseny és állami gondoskodás vitájának helyén? (De ne arra tessék figyelni, amit mondanak, hanem amit közben a kezükkel csinálnak, ahogyan egykor Rodolfo, a zseniális illuzionista figyelmeztette közönségét. Legjobb magyar tanítványa, miniszterelnökünk is szeret hivatkozni erre – fogadjuk meg tanácsát!) Tisztázzuk, mihez képest beszélünk egyáltalán harmadik útról!
Az egyik oldalon a magánvállalkozások korlátokat nem tűrő szabad versengése hatalmas cégbirodalmak kialakulásához vezetett. Az új pénzarisztokrácia korrumpálta az államot és a nemzetek feletti szervezeteket, amelyek a helyi társadalmakkal fizettetik meg a termelés egyre növekvő természeti, szociális és kulturális költségeit, az úgynevezett externáliákat. A multinacionális üzleti hálózatok megszabadultak a helyi politikai közösségek ellenőrzésétől. Egyidejűleg azonban magát a piacot is felszámolták: a tranzakciók többsége többé nem egymástól független szereplők között zajlik, a vállalkozások száma radikálisan lecsökkent, és méretük, jövedelmük, információs lehetőségeik szélsőséges különbsége illuzórikussá teszi a kapcsolatok piaci jellegét. A világpiac inkább egy megtévesztő metafora, mintsem valóság.
A másik oldalon (minek nevezzelek?) azok a politikai kísérletek, amelyek akár a társadalmi igazságosság, akár a közjó nevében az államot tették mindenhatóvá, önkényuralomhoz vezettek. A bürokratikus központosítás következtében „nemzeti” és „szocialista” oldalon egyaránt csak az elnyomás fokozódott és az igazolhatatlan társadalmi egyenlőtlenségek növekedtek, miközben a hatalmi ágak függetlenségének felszámolása minden esetben romló minőségű kormányzást eredményezett.
A két oldal közti ellentét azonban maga is viszonylagos, mert mindkettőt üzlet és hatalom összefonódása jellemzi, azzal a különbséggel, hogy míg a nyugati változatban az üzlet diktál a politikának, addig a keleti változatban a politika dönt az üzleti sikerről vagy bukásról. A társadalmi piramist a feje tetejére állítani egyik esetben sem sikerült – hogy azok legyenek felül, akik eddig alul voltak -, azt legfeljebb lebontani lehetne. Nem lehet elégszer elmondani: soha az emberiség történetében nem összpontosult még ilyen tömegű vagyon, információ és gyilkoló eszköz ilyen kevesek kezén - erő többé le nem győzheti őket. De hatalmuk semmivé lesz, ha szemközt találja magát a kicsinyek és gyöngék ellenállásával, akik makacsul kitartanak a maguk igazsága mellett. Ez lenne szerintünk az ökológiai politika, a túlélés esélye. Mert „a gyöngeséget legyőzni nem lehet”, olvasom Karátson Gábor Tao-te king fordítását, és járt itt nyugaton is Valaki, aki ugyanezt tanította.
A zöldek nem a környezetet védik, hanem az otthonukat és annak lakóit (egy több-mint-emberi világ egységét, épségét és szépségét), s hogy ezt megtehessék, mindenekelőtt vissza kell szerezniük a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek jogát az önrendelkezéshez, hogy maguk dönthessék el, milyen sorsot szánnak utódaiknak. S hogy élni is tudjanak jogaikkal, olyan feltételeket kell kiharcolniuk, amelyek biztosítják az érintettek érdemi részvételét a döntésekben, és szolidáris együttműködésre ösztönöznek. A személytelen kényszerintézmények alternatívája a decentralizáció és az értelmes egyet-nem-értés politikai kultúrájának kialakítása. Azonban nincs tényleges önrendelkezés világgazdasági függőségünk mérséklése nélkül: ehhez pedig ki kell szállnunk a kényszeres növekedés és örömtelen pazarlás mókuskerekéből, hogy javainkkal célszerűen gazdálkodhassunk, és mindenki értelmes munka fejében jusson tisztességes megélhetéshez. Önrendelkezés, decentralizáció, felelős részvétel, emberi léptékű gazdaság – a fennálló viszonyok között ezek a követelések megvalósíthatatlanok. Nem csoda, hogy nem találkozunk velük az egymással csereszabatos álbal és alsójobboldalon.
Ezért Harmadik Út az ökológiai politika útja.
Megjelent eredetileg a Magyar Hang 2021/21. számában, 2021. május 21-én.