Publikációk

Az alábbi szöveg a Karátson Gábor Kör első formációjának idején keletkezett. A 2017-es 'NKP - négy gondolatkísérlet' c. tavaszi programsorozat egyik, március 10-én a Fuga Budapesti Építészeti Központban tartott alkalmának vitaindítója volt. A vitaindító szövegének szerzője Lányi András volt.
„A párt a parlamenti rendszer nagy erkölcstelensége: bűnszövetkezet a mandátumszerzésre, szerződés a mindent támogatásra vagy mindent szabotálásra, pecsét a szájra, egyenruha a véleményre”,
írta Németh László. Mi nem egészen így gondoljuk. A parlamenti rendszer lényege, hogy a különböző meggyőződések képviselői pártokat alkotnak, kormányzati elveiket nyilvános vitára bocsátják, s a kormányzás felelőssége a választók többségének bizalmát élvező pártra hárul, a többiek ellenőrzése mellett. Működésük törvényessége felett pedig a pártoktól független államfő és igazságszolgáltatás őrködik. Csakhogy nálunk ebből a rendszerből mára semmi sem maradt. A választók többé nem képesek ellenőrizni úgynevezett képviselőiket, a pártok vezéreiket, az ellenzék a kormányt, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalmat, a szakapparátusok a politikai döntéseket, hanem mindez éppen fordítva történik. A sikeres pártok világszerte a közhatalom megszerzésére és kiaknázására szakosodott üzleti vállalkozássá lettek, amelyek a pénzt szavazatokra s a szavazatokat pénzre váltják. Ahol a civil társadalom gyenge és képtelen az ellenállásra, mint nálunk, ott a demokratikus jogállam kulisszái között a klientúrájukra támaszkodó pártvezérek diktatórikus hatalmat gyakorolnak. A pártokból valami egészen más lett, ezért itt az ideje, hogy valami egészen mást találjunk ki a mostani pártrendszer helyett, és hozzá is lássunk a megvalósításához.

Az ország nem mozdult meg. Várta, hogy mi lesz. A kommunizmus bukását, ameddig az ancien regime uralma tartott, nálunk nem siettették átütő erejű rendszerellenes megmozdulások – ez alól még 1988-ban is csak évfordulós megemlékezések (március 15., október 23.) és a dunai vízlépcsők ellen szervezett tüntetések képeztek kivételt (az utóbbiakról majd később). Az erdélyi falurombolások ellen tüntettünk. Ceauşescu ellen igen, Kádár János és az MSZMP ellen nem. A lengyelországi, csehszlovákiai és romániai eseményekhez képest a különbség szembeszökő.

A klímavédő mozgalmak jó része evidenciaként kezeli, hogy a „kapitalizmus” nem képes megfelelő válaszokat adni a fenyegető krízisre – hogyan is tudna, mikor a rendszer immanens logikájából következően jutottunk a szakadék szélére. De mi is az a kapitalizmus, és milyen feltételek mellett vezet működése ökológiai katasztrófához?

Az alábbiakban azt az európai szituációt szeretném röviden felvázolni, amiben a migráció a közbeszéd és a politikai viták központi témájává lett. Ez a szituáció meggyőződésem szerint a magabiztos európai öntudat megrendülésével jellemezhető. A migráció új hulláma bizonnyal hozzájárult az európai identitás megrendüléséhez, de nem tekinthető kiváltó okának. A multikulturalizmus kapcsán ugyanerre szeretnék rámutatni: az európai integrációs formák legitimitását veszélyeztető radikális multikulturalizmus mögött egy olyan átfogó jelenség áll, melynek hatásait a migráció kiélezi ugyan, de csak egyikeként a hasonló irányba mutató tendenciáknak.

Magyarország a közhiedelemmel ellentétben nem vízben bővelkedő, hanem inkább a szélsőségektől, árvíztől, belvíztől, aszálytól szenvedő ország. A jelenlegi vízrendezési gyakorlat is hozzájárul ahhoz, hogy óriási mennyiségű vizet veszítünk, azaz szárazodik az ország. Az éghajlatváltozás szélsőségeire úgy tudunk felkészülni, ha a víz visszatartását tesszük vízgazdálkodásunk prioritásává és ehhez alakítjuk a területhasználatot is.

Állítom: az ökológiai katasztrófa csupán tünete a modern ipari civilizáció válságának. Nem a környezetünkkel, de igenis a tudásunkkal lehet valami baj: a jóról és a rosszról alkotott fogalmainkkal. Ahogyan őseink a természet vak erőit rettegték és imádták, úgy féljük és tiszteljük mi, ma élő emberek, a tudományos-technológiai haladás által ránk szabadított vak erőket. Hiszünk a megmásíthatatlan gazdasági szükségszerűségben, ahogy a régi görögök hittek a végzet hatalmában. Gazdálkodásnak az utódaink örökségével űzött lelkiismeretlen pazarlást nevezzük és jólétnek nevezzük azt az állapotot, amikor létforrásainkat a legnagyobb tömegben és a legsebesebben változtatjuk át hulladékká. És: szabadságnak nevezzük a függőséget a technológia szolgáltatásaitól, amelyek az emberi képességek és az emberi kiválóság helyébe lépnek.

A szabadságot a tömegek nem kiharcolták, hanem eltűrték ’89-ben. A rendszerváltók leragadtak a vagyonelszámoltatásnál, amiből vagyonátmentés lett, a papíron tökéletes liberális jogállam pedig a magyar valóságban nem tette lehetővé a politikai kormányzást. Ebből a frusztrációból eredtek olyasmik, mint az őszödi beszéd, vagy Orbán 2002 utáni stratégiája.

További cikkeink …