Az alábbiakban közzétesszük Kicsák Lóránt filozófus, az Eszterházy Károly Egyetem docensének észrevételeit a Harmadik Úthoz.
1. Többszöri olvasás után is az az érzésem, hogy számos átfedés található a programpontok között. Ez természetes, hiszen „ugyanazt” a kérdést járják körül különböző kiindulópontból, különböző gondolkodású emberek, akik különböző tradíciókból és fogalmakból táplálkozó értelmezésekre támaszkodnak. De ezektől a különbségektől belső feszültségek támadnak, melyek bizonyos szempontból és további magyarázat híján – nem egy esetben lényegi pontokon – inkoherenciát eredményeznek a programban: pl. az autonóm közösségek lényegi szerepe mellett szó esik a társadalmi tervezés gondolatáról, a központi voluntarizmus elutasítása éppoly hangsúlyos, mint a központi szabályozás erősítéséé, a mai technológiai civilizáció fenntarthatatlansága, vagy a technológiai kényszerek alóli felszabadulás éppannyira evidencia, mint a már zajló technológiai forradalomhoz való csatlakozás szükségessége.
Érdemes lehet felhívni ezekre a figyelmet és hangsúlyozni, hogy a különböző szellemi irányzatok segíthetnek abban, hogy pontosabban jelöljük ki az ökopolitika helyét és célját. Pozitív megfogalmazását adva az álláspontunknak azt mondhatjuk, hogy az ökopolitika célja:
egy fenntartható egyéni és társadalmi létforma megszervezése, amelyik elképzelhetőnek, és ma már szükségszerűnek is tartja, hogy másmilyen civilizációs intézményi keretek között bontakozzék ki az emberi lét. Ezzel egyszerre állítja, hogy miközben a jelenlegi civilizáció fenntarthatatlan, létezik másmilyen civilizációs keret az emberi létforma számára. Vagyis nem intézmények és civilizációs keretek nélküli társadalomban gondolkodik (ökoanarchizmus), hanem ezekhez a létformákhoz keres új intézményi kereteket.
Ennek a létformának az alapelve a program sarokkövét alkotó, mottónak választott megállapítás: „A világ mostani rendje nem azért fenntarthatatlan, mert természet eltartóképességének korlátaiba ütközik, hanem azért ütközik természeti korlátokba, mert fenntarthatatlan.” A találó megfogalmazás mögött felfedezhetjük az egyéni életfelfogás számára irányadó epikureus elvet, mely szerint a természetes szükségletek könnyen kielégíthetők, amik pedig nehezen kielégíthetők, azok nem is természetesek. Ez utóbbiak kielégítése igényli azokat a civilizációs fogásokat, melyek a fenntarthatatlanságot jelképezik. Ezzel a belátással nem a jelenlegi életforma követelte tárgyi feltételek előállításának újabb módozatairól kell elmélkednünk, hanem arról, mennyiben szükségesek ezek a tárgyi feltételek, s mennyiben éppen ezek szükségesek. Például nem a jelenlegi energiaigény kielégítésére keresünk újabb eljárásokat, hanem az energiafelhasználási szokásainkat vizsgáljuk felül. Az ökopolitika ezáltal egyértelműen az egyéni és közösségi életmód megváltoztatásában látja a válságjelenségek megoldását. Még komoly tudósok is alig számolnak életmódreformmal, ehelyett a rendelkezésre álló tudományos-technikai-gazdasági eszközök bevetésétől remélnek megoldásokat (legabszurdabb ötleteket sem elvetve mint pl. a napfény visszatükrözésére kieszelt kémiai és fizikai eljárások).
2. A fenntartható emberi létforma alapja az autonóm egyénekből álló autonóm közösségek, ahol az autonómiát a program elsődlegesen mint a mindenkori technológiai-gazdasági-politikai kényszerintézmények alóli felszabadulást értelmezi. Ennek társadalomfilozófiai megfogalmazása elengedhetetlen, ha látni akarjuk, milyen gyakorlati realitása van ilyen társadalmaknak. A kényszerintézmények alóli felszabadulás ugyanis nem az intézmények lerombolását jelenti, mintha létezhetne intézmény nélküli társadalom, hanem azt, hogy a társadalom önmaga intézményesítésének feladatát felvállalja, és nem ruházza át önmagán kívüli tényezőkre. Ha komolyan vesszük, hogy semmilyen területen nem hajlik ökodiktatúrába, nem pártpolitikai keretekben gondolkozik és nem hatalomszerző stratégiát képvisel, akkor az ökológiai mozgalom arra vállalkozhat, hogy a fennálló intézményi keretek állandó bírálatával igyekezzen hozzájárulni újabb intézmények alapításához. Olyan paradigmaváltásokhoz, melyek például elvezettek ahhoz a már zajló tudományos-technikai forradalomhoz, melyhez csatlakoznunk szükséges, ha nem akarunk lemaradni, sőt „versenyelőnyt szeretnénk szerezni”.
A programalkotók feltételezik, hogy létezik az emberi civilizációnak olyan formája, amelyik összhangban a természeti erőforrások korlátaival. Ezt elvben lehet feltételezni, azonban az alapját alkotó közösséget, az „autonóm egyének alkotta autonóm közösségeket” gyakorlatilag meg kell teremteni. Ráadásul egyszerre mint szociológiai formát és jogi kategóriát, mivel ennek a közösségnek jogalannyá kell emelkednie. Ehhez kevés, mert értelmezhetetlenül homályos a helyi társadalmakra való hivatkozás. Egyrészt azért, mert a „hagyományos” helyi társadalmak zömében szétestek, például a falusi közösségek nagy része, elvágva az önfenntartásukhoz szükséges anyagi alapoktól, zombilétben tengődik, a reprodukció minimális esélye nélkül. Ezzel nem tagadjuk sem azt, hogy elszórtan lehetnek még működő, „hagyományos” helyi közösségek, sem pedig, hogy léteznek sikeres új kezdeményezesék. Csak azt állítjuk, hogy az ökológiai program szinte minden elve és előrevetített intézkedése előfeltételezi olyan közösségek létét, melyek megteremtése maga is ökopolitikai feladattá vált. Mondhatnánk röviden politikai feladatnak, de ma a közösségteremtés egyetlen útja, ha értékközösségeket hozunk létre, mégpedig az ökológiai gondolkodás szerint a természetesen fenntartható életformával összeegyeztethető értékeket vallók közösségét. A legfontosabb feladat társadalomszerveződési formák valódi feltalálása, amelyekkel egyszerre lehet orvosolni a jelenlegi társadalmi problémákat, és megteremteni azt a társadalmi bázist, amelyre építhet az ökopolitika.
Ebben a közösségteremtésben fontos szerep juthat a még létező hagyományos közösségeknek, a hagyományos közösségszervezési formáknak és mindenekelőtt az életközeg sajátos tudásának (ezek begyűjtése elengedhetetlen és máris elkésett vállalkozás). De nem kizárólagosan ezek konzerválásával vagy újbóli feltámasztásával lehet sikereket elérni, hanem azzal, ha a helyi adottságokat, a jelenlegi elvárásokat és a jövő kihívásait figyelembe véve képesek leszünk társadalomszervezési javaslatokkal előállni.
Mi a bázisa ennek a közösségnek? A hagyományos közösségek fizikai bázisa a természetes életközeg volt, a megélhetést biztosító természeti erőforrások terrénumának birtoklása, védelme, amit jól felfogott érdekből (a túlélés, létfenntartás biztosítása miatt) gondozni kellett, felelősséggel kezelni, megőrizni stb. A közösséget minden szempontból a létfenntartás határozta meg: kijelölte az életközeg (szükséges és elégséges) határait, felosztotta a feladatokat stb. Ez ma nincs. A közösségek nem az egymásrautaltság és a közös létfenntartás szerint határozzák meg magukat (ha egyáltalán): a falu közigazgatási egység és nem életközösség. A város civilizációs lehetőségek koncentrált tárháza, tele felesleges, élettelen szolgáltatásokkal, melyek az unaloműzésből merítenek valamiféle létjogosultságot. Ezért ma nincs más alapja egy közösségnek, csak a közös érték. Ami a mai helyzetet kitünteti, hogy bizonyos értelemben olyan időt élünk, melyben lehetséges az értékközösség alapítása (a sok negativitásnak köszönhetően: megszűnt a közösségek természeti-fizikai alapja, kimerültek az eddigi értékek, fenyegetett a létfenntartás, relatív függetlenségre tettünk szert mindennel szemben). Ez az értékközösség ma éppen a fennálló rendszerrel szemben, pontosabban a fenntarthatatlanságával szembeni állásfoglalására épül. A következőt mondja: különösebb átrendezés nélkül (tulajdonviszonyok, státuszok, gazdasági javak átrendezése nélkül) értékközösségre lépünk egymással amennyiben a tulajdonunk és a tevékenységünk a jó élet eszményének nevében bontakozik ki. Ezért tartalmi kérdésekben kell megnyitni a vitát: mi a jó élet, mi a működő politikai közösség alapértéke?
A program világossá teszi a jó emberi élet jellegzetességeit, az alkotómunkát, az önbecsülést, a segítő társakat, a közbiztonságot, az egészséges környezetet. Az ilyen remélt közösséggel állnak szemben a munkájától, megélhetésétől, önbecsülésétől megfosztott, tétlenségre kárhoztatott embermilliók, akik féken tartásáról, befolyásolásáról és szórakoztatásáról a mindenható technológiai berendezések gondoskodnak.
Világos, hogy az ökopolitikának nem egyszerűen szavazóbázisra, szimpatizánsokra stb. van szüksége, mert nem az egyébként meglévő intézményi keretek működtetésével a maga hasznát szeretné megszerezni, hanem egy olyan közösségre, amelyik egylényegű a maga teremtette intézményi renddel. De érvényt szerezni a maga elvárásainak csak akkor tud, ha az uralkodó politikai erőtérben helyt áll, a mostani politikai játékszabályok szerint. Erre szükséges valamilyen stratégiát alkotni. Az ökopolitikának pártok feletti szövetséget kell teremteni, csakis ügyek és az értelmezésüket és megoldásukat jellemző alapelvek mentén szerveződhet. A politikai fellépés célja lehet megszólítani azokat, akik a pártpolitika keretein túl képesek gondolkodni és együttműködni. Tapasztalattá tenni politikai részvételt: olyan ügyeket felkarolni, melyekben az érintettek kollektív fellépése elérhető.
3. A program számtalan imperatívuszt fogalmaz meg, tényleges megvalósítási terv nélkül, így egyszerű óhajnak hangzik, különösen a feltételes mód használatával együtt. Szükséges konkrét eljárásokat és intézkedéseket említeni: erdősítés, energiatermelés, közlekedésfejlesztés stb. Hiszen új műszaki-tudományos forradalom van kibontakozóban, amelyik szakít a természetfeletti uralom eszméjével. Ráadásul, aki ezt felismeri, és kihasználja, versenyelőnyhöz juthat másokkal szemben. Az ökológiai gondolkodásnak ez az iránya tartható, és lefordítható a politika nyelvére, átalakítható cselekvési programmá. De egyértelműen ki kell jelenteni, hogy az ökopolitikai mozgalom nem technikaellenes (homeotechnika), nem gazdaságellenes (körforgásos gazdaság), nem ökodiktatúrát és ökoterrort javasol és képvisel (önkorlátozó életmód), hanem új tartalmakat teremt, új formákkal, de a jelenlegi szereplőkkel való szövetségben. Keresni kell a kapcsolatot azokkal a gazdasági szereplőkkel, akik elkötelezettek olyan átalakításokban, amelyek a természeti környezet kíméletes használatához vezetnek. És elkötelezett a demokratikus jogállam, a részvételi demokrácia és az erős önkormányzatiság mellett. A mai gazdasági-társadalmi-technológia rendnek, e rend(szer) kiépülésének megvan a maga benső logikája, folyamata, szervező elve. Szemlátomást ez a szervező elv fölébe kerekedett minden más eddigi szerveződésnek. Erről nem tudomást venni, egyenlő a kudarccal. Vagyis a programban megfogalmazott elsősorban tartalmi kérdések, elvárások és célok esetében világosan artikulálni lehet a megvalósulás módját, mely vagy döntően összhangban áll a ma szerveződési formákkal, vagy képes újakat teremteni, minden más esetben üres szólam marad.