"Az Alaszkától Szibériáig pusztító erdőtüzek látványa mellett „hatvannyolcas hóbortként” kifigurázni a klímaváltozás ügyét nem csak ostobaság. Aki a politikai gondolkodás globális-lokális tengelyén az utóbbi oldalon áll, annak azzal is számolnia kell, hogy a valóság eltagadásával az ellenoldal malmára hajtja a tüzeket el nem oltó vizet." - Schiffer András 2019-es évértékelő írása
Kép forrása: Aleksandar Pasaric/Pexels
A 2019-es nyár globális politikai slágere a klímaválság lett. Felmérhetetlen az önértéke annak, hogy végre százmilliókban tudatosult a földi létezést fenyegető veszély. Az Alaszkától Szibériáig pusztító erdőtüzek látványa mellett „hatvannyolcas hóbortként” kifigurázni a klímaváltozás ügyét nem csak ostobaság. Aki a politikai gondolkodás globális-lokális tengelyén az utóbbi oldalon áll, annak azzal is számolnia kell, hogy a valóság eltagadásával az ellenoldal malmára hajtja a tüzeket el nem oltó vizet.
A klímaválság csupán egyetlen, ráadásul a legelvontabb szelete az ökológiai válságnak. Utóbbi legfőbb hajtóereje a globális szabadkereskedelmi politika, melynek élelmiszer-terrorista világcégek, az autóipar, a gyógyszeripar, a hadiipar, a nukleáris lobbi és a tőzsdespekulánsok a haszonélvezői. A szabadkereskedelmi politika a neoliberális világrend alapja. A rendszer pedig a jó öreg elcsatornázással reagál az egyébként saját maga által előidézett természeti kihívásokra: politikai terméket farag a klímaváltozásból, s így hasítja ki az ökológiai válság egészéből. Az elcsatornázás egyik kedvenc eszköze a greenshaming: azt sulykolja, hogy az éppen műanyagmentes júliust tartó egyén felelős a létfeltételek pusztulásáért, és semmi esetre sem a profitközpontú világrend. A másik és nem kevésbé aljas módszer a greenwashing: az olyan technokrata javaslatok a klímaválságra, mint a műhús és a gmo-k.
Utóbbi politikaformáló erejét ősszel is megfigyelhettük. A klímaváltozás híre növeli az elektromos autók iránti keresletet. Az elektromos autók tartós akkumulátoraihoz nagy mennyiségben kell lítium. A világ legnagyobb lítiumtartaléka Bolíviában található. A bolíviai lítiumot eddig a német ACISA termelte ki, és szállított akkumulátorokat az amerikai Tesla számára. A Morales-kormány azonban felmondta az ACISA-megállapodást, és megnyitotta a kaput az újratárgyalás előtt olyan feltételekkel, hogy a nyereség nagyobb része a térség lakosságánál maradjon. Elhatározták, hogy az országon belül dolgozzák fel a lítiumot, és csak feldolgozott formában, például akkumulátorként exportál-ják, egyúttal Bolívia szabhatta volna meg a lítium világpiaci árát. Néhány nap múlva Moralesnek mennie kellett, a Tesla-részvények azonnal kilőttek, a német kormány és a német Zöldek – persze szigorúan a demokrácia és a jogállamiság mentén – az elsők között üdvözölte a bolíviai hatalomváltást.
Vannak periferiális országok, amelyek – környezeti és szociális korlátok nélkül – szabadon megfoszthatók ásványkincseiktől, természeti erőforrásaiktól. Vannak félperiferiális országok, ahol olcsó és könnyen kirúgható munkaerővel lehet benépesíteni az összeszerelő üzemeket. S vannak centrumországok, valamint globális pénzügyi, nagyvállalati hálózatok, amelyek az egész láncolat hasznát lefölözik, miközben a profitszivattyú környezeti kárait igyekeznek minél távolabbi országokra teríteni. Erre a világrendre kell nemet mondania annak, aki a Földet, és annak is, aki a helyi közösségeket akarja megmenteni.
Megjelent eredetileg a Mandiner I. évf. 15. számában, 2019 december 19-én.