Először is nagyon sajnálom, hogy nem tudok személyesen is részt venni a vitairat vitájában. Az utolsó pillanatban közbejött programom miatt kénytelen vagyok írásban reflektálni Lányi András válaszaira. Mondanom sem kell, hogy az élő vita sokkal jobb formája lenne az eszmecserének.
Úgy érzem, hogy az első opponensi szövegem a válaszok ismeretében is megállja a helyét. Érteni vélem az elhangzott ellenérveket, de nem gondolom, hogy ezek cáfolnák a kritikában megfogalmazottakat. Hadd fejtsem ki ezt az állítást egy kicsit részletesebben. A számozásban követem Lányi András számozását.
1.
Ahogy Lányi András írja: „Jogos a kérdés: lehet-e, bölcs dolog-e egyetlen országban, ellenséges környezetben érvényesíteni az ökológiai belátásokra hivatkozó politika céljait? Az ebből adódó gyakorlati nehézségekkel vitairatunk valóban nem foglalkozik…” A „gyakorlati” jelző itt félrevezető, mert ezzel a kérdéssel a vitairat egyáltalán nem, még csak elméleti szinten sem foglalkozik. Annak ellenére, hogy Lányi András szerint is „a legkényesebb kérdések egyiké”-ről van szó.
Vigaszként annyi hangzik el, hogy „mindez szerintünk is csak uniós partnereikkel együttműködve képzelhető el, egy olyan EU keretei között, amely képes megvédeni/helyreállítani politikai és gazdasági önállóságát”. Nem szeretnék a szerző szájába szavakat adni, de ez nekem nagyon úgy tűnik, mint annak az elismerése, hogy önállóan, vagy Európán belül kisebbségben nincs értelme a vitairatban foglaltak megvalósításának. Az viszont nem derül ki, hogy mit érdemes tennünk addig, amíg az EU nem jut el az elvárt szintre. Ez viszont azért is probléma, mert Magyarországnak rengeteg nagy problémája van, amely megoldásának neki kell látni akkor is, ha az EU nem, vagy csak lassan éri el a szerzők által kívánt állapotot.
Azzal az állítással nehéz mit kezdeni, hogy a világban zajló változások a régi elvek (értsd hatalom és pénz mint meghatározó emberi motivációk) „érvényességét fogják elsöpörni”. Ha ez valaha igaz lesz, akkor persze mindent újra kell majd gondolnunk, de egy ilyen állítást legalábbis rendkívül alaposan kellene bizonyítani ahhoz, hogy egy ország jövőjét tegyük fel rá.
2.
Lányi András azt írja, hogy „nem állítottuk, nem is gondoljuk, hogy a kapitalizmus lenne minden probléma gyökere!” Ezzel szemben a vitairat előszavában a szerzők azt írják, hogy „az ökológiai politika célja a felszabadulás a technológiai-gazdasági kényszerintézmények zsarnoksága alól.” A vitairatban később semmi nem utal arra, hogy ezen kényszerintézmények bármi mást jelentenének, mint a szerzők által kapitalizmusnak nevezett jelenséget.
A vitairatban és a válaszban is visszatérő probléma (i) a szövegben visszatérően kapitalizmusnak nevezett neoliberális berendezkedés negatív aspektusainak aránytalan felnagyítása és (ii) a neoliberális gazdasági rend nagyon is sokak által érezhető eredményeinek alábecsülése. (i)-re példa, amikor Lányi András azt írja, hogy „napjainkban a helyi politikai közösségek kiszolgáltatottsága a globális üzleti hálózatoknak szinte teljesnek mondható”. Tényleg? Orbán Viktor kormányzása azt példázza, hogy magyar politikai közösség teljesen kiszolgáltatott az üzleti hálózatoknak? Nem inkább azt, hogy kiszolgáltatott az EU pénzekről döntő német kormánynak és az EU politikai döntéshozatalának? A (ii)-est pedig kiválóan illusztrálja a 2. pont utolsó bekezdése, ahol „a biztonságos megélhetésüktől megfosztott, szülőföldjüket elhagyni kényszerülő”, „tízmilliós falanszterekben” élő embermilliók apokaliptikus képében mintha megfeledkezne például arról a másfél milliárd ázsiairól, akik minden létező felmérés és politikai visszajelzés szerint valóban felemelkedésnek élték meg az elmúlt harminc évet.
A szerzők és köztem nincs vita abban, hogy a neoliberális rendszer intellektuális értelemben megbukott és hogy valami mást kell keresnünk. Ugyanakkor az (i) és (ii) pontok miatt a szerzők alábecsülik a neoliberalizmus leváltásának nehézségeit, azt hogy mennyire nehéz lenne és lesz jobb életminőséget biztosítani a magyarok milliói számára egy másik berendezkedésben.
3.
E pontban Lányi András azt állítja, hogy szemben a kritikámmal, az ő lokalizációs javaslatuk nem csökkentené a vállalatok növekedését, a hatékonyság javulását, az exportot és a jövedelmet. Cáfolatként azt írja, hogy „mi éppen azt szeretnénk, hogy több kis- és nagyvállalkozó létezhetne, szemben a mai helyzettel, amikor egy-egy ágazatot világszerte néhány hatalmas monopolcég ural.”
A lényeg a „szeretnénk” szón van. Ezen kívül ugyanis nem kapunk semmi támaszt azzal kapcsolatban, hogy a lokalizáció, a KKV-k elképzelt dominanciája miért győzne a méretgazdaságosság vagy éppen a komparatív előnyök évszázados, azaz nem neoliberális, igazságai felett. Ha valóban nem a piac teljes kiiktatását képzelik el a szerzők, akkor valamit kezdeniük kellene azzal a ténnyel, hogy a nagyobb cégek általában olcsóbban termelnek, illetve hogy a magas hozzáadott értékű termelés előfeltétele a nemzetközi szintű tudás. A KKV-knak nem sok esélyük van ezeken a területeken.
Még mielőtt egy óriási félreértésbe esünk: a sokak által követendő példának gondolt német Mittelstand cégek magyar viszonylatban óriásvállalatnak számítanának. Lokalizációval ilyen méretet a mi országunkban nem lehet elérni.
A magyar KKV-k nem azért szenvednek, mert megfojtja őket a globális tőke. Az ugyanis megfojtaná a cseh és lengyel vállalatokat is, akik viszont összehasonlíthatatlanul jobban muzsikálnak. A magyar KKV-k problémája az, hogy elsősorban járadékvadászatból élnek. A szerzők javaslatai (állami támogatások, piacvédelem) ezt csak tovább erősítenék.
4.
Elszomorított, hogy Lányi András napi aktuálpolitikai problémának nevezte a kisváros és nagyváros közti kulturális ellentétet, a cigányság helyzetét, vagy éppen a kivándorlás kérdését. Meglátásom szerint ezek legalább akkora, generációs jelentőségű problémák Magyarország számára, mint a klímaváltozás. Ráadásul, míg az utóbbi nélkülünk is megoldható és velünk is kudarcba fulladhat, az előbbiek csak rajtunk múlnak.
Egy Magyarország fókuszú politikai vitairat pusztán szakpolitikai felvetés marad, ha nem tud semmit mondani ezekről az egyáltalán nem aktuálpolitikai kérdésekről. Végső soron továbbra is ez a legnagyobb problémám a vitairattal.
Még egyszer köszönöm szépen az opponensi felkérést és hadd hangsúlyozzam, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudok személyesen részt venni a vitán. Nyilván sokkal értékesebb diskurzust tudnánk folytatni élőszóban.