Kép forrása: Biodiversity Heritage Library
1. Az ökocídiumért nem a kapitalizmus felelős: a modern ipari tömegtársadalom demokratikus és kommunisztikus, piac-elvű és parancsuralmi, „kapitalista” és „szocialista” változataira egyaránt jellemző a természeti létforrások esztelen pusztítása, felélése. (Ezek szerint a haladás azonosítása a természet és a társadalom felett gyakorolt totális ellenőrzéssel, a fejlődés összetévesztése a növekedéssel a nyugati, felvilágosult modernitás alaptendenciái – melyek kritikusai ugyanezen felvilágosult modernitás más alapértékei nevében lépnek fel ellenük időről-időre.)
2. „Kapitalizmus” önmagában nem létezik. A tőkés piaci versenygazdaság szerves része a hagyományos kényszerközösségek keretei közül kibontakozó modern társadalmi rendszereknek, melyek dinamikus egyensúlya a piaci (verseny- és nyereség-elvű), az állami (redisztributív) és a civiltársadalomra jellemző konszenzuális működési elvek közötti küzdelemben érvényesül. Kapitalizmusnak a tőketulajdonosoknak azt a sikeres törekvését nevezhetjük, hogy a tőke megtérülésének rendeljenek alá minden más, bürokratikus vagy szolidarisztikus érdeket. Polányi Károly azonban jól látja, hogy piac és állam térhódítása feltételezi, nem pedig kizárja egymást; az önszabályozó piac fikció; a laissez-faire rövid korszakait még akkor is pusztító válság követi, ha a rendszer terjeszkedésének éppen nincsenek térbeli korlátai. A tradicionális összefüggésekből „kiágyazódó” modern piacgazdaság tehát szorosabban „ágyazódik” az új uralmi és kulturális kontextusba, mint a rabszolgaság az antik birodalmakba.
3. A globalizáció korában kialakuló, országhatárokon átlépő hálózati társadalom azonban nem „kapitalista” a szó eredeti értelmében. A piaci szereplők sikeres törekvése, hogy megszabaduljanak minden társadalmi és állami ellenőrzéstől, paradox eredményre vezet: megszerzett gazdasági, politikai, információs és kommunikációs monopóliumaik birtokában megszűnnek piaci szereplőként (tőkés árutermelőként) viselkedni. Még a szó szoros gazdasági értelmében is: a költségek és hasznok alakulását eldöntő tranzakciók alapvetően a piacon kívül zajlanak, a politikai alkudozás, zsarolás, kényszer, a félreinformálás és a hadviselés eszközeivel. Ma már az így keletkező hálózatok és/vagy birodalmak rendelkeznek közvetve-közvetlenül a termelés és a közhatalom eszközei felett, és ez a rendelkezés nem hasonlít a magántulajdonra (hiszen a tulajdonosok alig azonosíthatóak, nem függetlenek egymástól, gyakran egymás tulajdonosai, és a tulajdonnal járó felelősség sem terheli őket stb).
4. Az ökológiai politika helyre kívánja állítani az egyének és közösségek tényleges vállalkozási szabadságát. Ezt a magántulajdon és a „klasszikus” – szabályozott és méltányos - piaci viszonyok helyreállításától reméli, mert ezekben látja a civil társadalom autonómiájának a biztosítékát. Csak ilyen feltételek mellett képesek a helyi közösségek tényleges ellenőrzést gyakorolni a közhatalmi és piaci intézmények felett, megakadályozva ezek egyébként elkerülhetetlen összefonódását. Ez a politikai program a felvilágosult modernitás legitim alapértékeire (lokális autonómiák, jogállam, szolidaritás) hivatkozik. Helyreállításuk nem reakciós utópia: a társadalmi megújulás programja 1848-ban, 1956-ban és 1989-ben is a megsértett alapértékek helyreállítását követelte. (A „forradalmi” baloldalnak ezzel szemben nincs programja, amióta lelepleződött, hogy a kommunizmus alattvalói a termelőeszközök magántulajdonával együtt politikai és emberi jogaikat is elveszítik - minden egyéb jámbor utópiának bizonyult. De tömegbázisa sincs, amióta kiderült, hogy a munkavállalók többsége nem azt akarja, amit a forradalmi élcsapat számára eltervezett.)
Lányi András