Kép forrása: Pixabay/Pexels
Hozzászólás Lányi András és Tallár Ferenc vitájához
Ha jól értem a jelzett urak nézetkülönbségének lényegét, akkor Lányi szerint az ökopolitikának mindenképp el kell kerülnie az antikapitalista következtetéseket, Tallár viszont amellett érvel, hogy „a társadalom kontrollja alatt álló piac védelme érdekében” az ökopolitikának éppen hogy antikapitalistának kell lennie.
Első közelítésben azt gondolhatnánk, hogy ez az ellentét feloldhatatlan, vagyis csakis egyiküknek lehet igaza s a másik téved. Szeretném megmutatni, hogy mindkettőjüknek igaza van. Állításom szerint a két szerző közötti nézetletérés mögött a fogalmak tisztázatlansága áll. Úgy is fogalmazhatok, hogy Lányi fricskája szerint megkísérlek gombot varrni a javaslatára - a sujtást nem ígérem meg.
Mi a helyzet?
Lányinak a helyi piacok védelméről szóló javaslatát támogatandó a következőket gondolom:
A történészek a középkort több szakaszra bontják, ezek egyikét, a középkor közepét érett középkornak[1] hívják, amit Bernard Lietaer Európa aranykoraként jellemez, mert „mindenkinek volt munkája, a munkakörülmények jók voltak, és még a családra, a közösségre, a személyes kedvtelésekre is maradt idő” (2017:59). Ekkor alapították meg az első, máig működő európai egyetemeket, építették a máig álló katedrálisokat stb. Migray József szerint is „mindenki jóléte aránylag” (1932:158) biztosítva volt: „a keresztény középkor szabad községeiben és városaiban a nyomor, a létbizonytalanság, a túlmunka […] ismeretlen volt” (uo.). Ebben a korban csakis „a szükséglet fedezésére szolgáló gazdaságok” (Weber 1992:36) léteztek, azaz a gazdaság még nem önálló, saját belső törvényekkel rendelkező alrendszere a társadalomnak. Polányi az archaikus társadalmakkal kapcsolatban „beágyazott gazdaságról” beszél (1976:152). Az emberek szervesen és harmonikusan kapcsolódtak közösségeikhez, mert „a kor etikájának középpontjában az együttműködés, a kivételes polgári önérzet és a hosszú távú gondolkodás állt” (Lietaer 2017:59).
(Az ún. sötét középkor csak ezután következett, amely máglyákat, pestist, szegénységet, tudatlanságot és társait jelenti a szemünkben.)
Ezt az állapotot rombolta szét az a kb. 800 éve kezdődött központosító folyamat, mely először a sötét középkor borzalmaihoz vezetett, majd nagyjából 500 éve fölgyorsult, főként Kálvin megengedő kamatgyakorlata következtében, és napjainkra a kapitalizmus általánossá válásaként írhatunk le (globalizmus). Ezek a gazdasági és a nyomában a társadalmi átalakulások miatt "az emberek életét érő hatások elmondhatatlanul borzalmasak voltak. Azok nélkül a védekező ellenmozgások nélkül, amelyek letompították ennek az önromboló mechanizmusnak a működését, tulajdonképpen megsemmisült volna az emberi társadalom” (Polányi 1976:110). Pl. az ipari forradalom kezdetén „a gép alkalmazása az iparban minden átmenet és korlátozás nélkül Angliában százezrével tette tönkre máról-holnapra az azelőtt független kisegzisztenciákat. Különösen erős pusztítást végzett a textiliparban. A takácsok ezrei kerültek a legnagyobb nyomorba” (Migray 1932:41). Napjaink technológiai fejlődése ugyanezt mutatja: egyrészt mérhetetlenül gazdaggá válik néhány ember, másrészt akár milliók munkahelye vagy szakmája egyszerűen megszűnik.
Hosszabb távon az általános életszínvonal-emelkedés miatt ezek a katasztrófák, egyéni, de tömegesen előforduló élettragédiák kihullanak a kollektív emlékezetből. Ezen felejtés miatt tekintenek sokan a kapitalizmusra, mint a korábbinál fejlettebb társadalmi rendre: emelkedik az életszínvonal, tehát minden rendben, ami mérhetetlenül földhözragadt gondolkodásra vall, miközben nyilvánvaló kéne legyen, hogy „az ember nem csak kenyérrel él...” (5Móz 8,3)
Polányi Károly szerint „a gazdasági rendszert a piac irányítja: ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a társadalom a piac függelékeként működik. Ahelyett, hogy a gazdaság lenne beágyazva a társadalmi viszonyokba, a társadalmi viszonyok vannak beágyazva a gazdasági rendszerbe” (2004:88).
Ez a tény már önmagában tragédia. De nincs vége. Az egyre inkább öntörvényűvé váló gazdaságban megjelenik „a »Homo oeconomicus« modell embere, a racionális egoista, akit a gazdasági racionalitás elvére építve saját igényei, érdekei, nyeresége motiválnak, azaz haszna maximalizálására törekszik. [...] A Homo oeconomicus döntéseinél nem merülnek fel morális szempontok” (Csillag 2012:34).
Ezen amorális gondolkodás kialakulását írja le a kis gömböc telhetetlenségi törvénye: ha valamely hálózat működéséből az embereknek közvetlen pénzügyi haszna származik, akkor némelyek minden akadályt legyőzve, minden szokást, erkölcsöt, szabályt megszegve, minden jogot áthágva előbb-utóbb – adott esetben egy még több hasznot hozó – új pontot fognak a hálózathoz illeszteni. És egyre többen élnek is majd az új lehetőségekkel. Idővel pedig néhány törvényszegésből norma lesz. Évszázadok alatt, természetesen. Erre a legjobb példa a kamat, amely a közvélekedéssel ellentétben nem a pénzkölcsönzés „jogos” haszna/jutalma, hanem valójában a lopás és a kizsákmányolás egy speciális neme (ennek bizonyítása egy újabb írást igényel).
A népmesében a kis gömböc csak embereket kap be, és ide-oda gurul. A mi kis gömböcünknek több tulajdonsága van. Nem csak mindenevő, hanem egyre nagyobb és erősebb lesz. A hálózatokat működtető embereknek összeadódik a pénz utáni vágyuk, ezért a kis gömböc növekedése megállíthatatlan. Először csak befolyásol és kér, aztán követel, később pedig zsarol, majd diktál – elég csak néhány uralkodóház pénzügyi sorsát végigkövetni. Napjainkra pedig a Földet is bekapni készül...
Az anyagi érdek és az erkölcsi érték konfliktusa elvezet a játékelmélethez, annak is az un. potyautas dilemmájához, amelynek segítségével a matematika formalizált nyelvén tisztán logikai alapon belátható, hogy ha egy (gazdasági) rendszerben mindenki az egyéni vagy csoportos haszonmaximalizálás elvét, mint általános normát követi, akkor a rendszer, – külső beavatkozás, vagy Polányi szavaival társadalmi „védekező ellenmozgások” hiányában – összeomlik.
A társadalmi védelem évszázados gyengülése és gyengesége miatt az önszabályozó piacgazdaság – pontosabb és helyesebb nevén az önszabályozó tőkegazdaság – és a mögötte álló homo oeconomicus rideg racionalizmusa – híveinek hitével ellentétben –, valójában rákos daganat a társadalomra és a bioszférára nézve.
Évszázadok alatt tehát az egyre bővülő és erősödő gazdasági hálózatok, amelyet Polányi „ördögi malomnak” (2004:61) nevez, először az észre hivatkozva, valójában merő egoista indítékból száműzik az igazságot és az erkölcsöt a gazdaságból, a társadalmat a piac függelékévé teszik, folyományként lezüllesztik az embert egy „állati kultúra”[2] szintjére – kevésbé keményen fogalmazva elidegenedésként szoktak róla beszélni, Bogár László pedig „elkufárosodott” életszemléletet emleget –, majd öntörvényük szerint a társadalom pusztulását okozzák, hisz önmaguk létalapját is, a nem ember létrehozta, vagy ha tetszik, az Isten adta bioszférát is kizsákmányolják és fölemésztik. A végkifejlet szempontjából az ökológiai katasztrófa valójában mellékes, mert a földi élet ennél nagyobb csapást is kihevert már, csupán néhány százezer vagy millió évet kell „várnunk” az ember nélküli bioszféra gyógyulására. Hiszen teljességgel egyértelmű, hogy a táplálékláncok összeomlását az ember nem éli, nem élheti túl.
A kapitalizmus nem piacgazdaság
A kapitalista rendszer előbb vázolt apokaliptikus „eredménye” alapján nyilvánvaló, hogy Tallárnak igaza van: az ökopolitikának éppen hogy antikapitalistának kell lennie.
Ezek után hogyan lehet mégis igaza Lányinak is?
Ha jól értem Lányi okfejtését, akkor, amikor kapitalizmusról beszél, lényegében az említett érett középkori magántulajdont (kisegzisztenciákat) és a (helyi) piacok védelmét érti alatta, ezért egy másik írásában egyenesen így ír: „a zöldeknek éppen nem a kapitalizmus eltörlését, sokkal inkább annak helyreállítását kellene követelniük”
Mivel pedig nézetem szerint, ahogy föntebb már utaltam rá, a kapitalizmus helyes magyar megfelelője nem a piacgazdaság, hanem a tőkegazdaság kifejezés volna, ezért Lányi valójában a piacgazdaság védelme, sőt visszaállítása mellett érvel, csak a szokásos kapitalista szót használja. Legyen ezentúl a kapitalizmus egyenlő a tőkegazdasággal, annak minden föntebb leírt következményével együtt, ilyenformán Lányi is nyugodt lelkiismerettel lehet antikapitalista, idézett mondata pedig, remélhetőleg nem csak Tallár, hanem sokak örömére hangozzék így: a zöldeknek éppen nem a piacgazdaság eltörlését, sokkal inkább annak helyreállítását kellene követelniük.
Ezek után persze adódik a kérdés, hogy miként lehet a tőkegazdaságot piacgazdasággá alakítani.
A tőkegazdaságtól a piacgazdaság felé
Polányi ugyan fölteszi azt a kérdést, hogy „milyen »ördögi malom« őrölte tömeggé az embereket” (2004:61), és gondosan le is írja annak milyenségét, de nem foglalkozik azzal, hogy mi hozta létre és honnan is ered maga „az ördögi malom”, s mi adja annak erejét.
Ha már mintegy 800 éve megszületett és azóta is egyre erősödik (lásd a kis gömböc telhetetlenségi törvényét) az az erő, amely napjainkra az egész társadalmat maga alá gyűrte, és épp lenyelni készül egész bolygónkat, akkor csakis úgy remélhetünk eredményt, ha
- vagy szembehelyezünk vele egy nagyobb erőt,
- vagy ezen pusztító erőt a gyökerénél szüntetjük meg.
A fajkihalás, a sivatagosodás, a vízszennyezés stb. elleni bármilyen védelem, bármilyen civil kezdeményezés, vagy akár a fenntarthatóságért folyó bármilyen küzdelem összesített ereje is nem hogy „nagyobb erőt” nem jelent, hanem minden jel szerint még fékezni is alig-alig képes a folyamatokat. Ezért állításom szerint minden ilyen küzdelem valójában szélmalomharc, és örökös bukásra van ítélve mindaddig, amíg meg nem találjuk azt a bizonyos gyökeret. Más szavakkal az egyéni (civil) erőfeszítések szükségesek, de nem elégségesek. A fogyasztói korszellemmel szembemenő erkölcsi hőstettek sosem tömegesek, ilyenekre nem lehet társadalmat építeni. A tőkegazdaságnak mint rendszernek a rendszerszintű hibáját is ki kell javítanunk.
Nagy kérdés: hogyan?
Hans Christoph Binswanger svájci közgazdász szerint a történelem során „a közgazdaságtanokat […] az érdekelte és az érdekli, hogy a piaci erők szabad kibontakozását megakadályozó erkölcsi és paternális béklyókat föloldja” (1999:54). A moralitás hiányának következményeit Yuval Noah Harari történész így fogalja össze: a történelem során „a kapitalizmus kapzsisággal párosult jeges közönyből gyilkolt meg milliókat.” (2015:298). Napjainkban sem sokkal jobb a helyzet, mert „szörnyű pusztítást viszünk végbe állattársaink között és az ökoszisztémában, alig több okból, mint saját kényelmünk és szórakozásunk hajszolása” (Uo.:369)
Ezért Binswanger kénytelen leszögezni, hogy „szükség van erkölcsi beavatkozásra, ami […] csak a gazdaságtól független eredetű motívumokból vezethető le” (1999:58). Viszont a közgazdaságtanokból száműzött erkölcsi szempontokat kétféleképp lehetséges visszahelyezni „eredeti jogaiba”[3]
- Az egyénre vonatkozó erkölcsi, etikai szempontok fölerősítésével, az erényes emberhez való visszatéréssel, aki, mint „homo reciprocans”, képes a maximális haszonra törekvés helyett a bizalomra. az együttműködésre, a kölcsönösségre építeni gazdasági kapcsolatait (Baritz 2014).
Nem nehéz belátni, hogy ezen törekvés garantáltan alul fog maradni pl. a növekedési kényszerre tekintve. Nagyjából 7 milliárd embert kéne egyesével és személyesen meggyőznünk arról, hogy legyen szíves fogja vissza a fogyasztását, beleértve kb. másfél milliárd embert, akinek ivóvíz is alig jut. Tudományosabban: a növekedés kézben tartása már rég kicsúszott a társadalom ellenőrzése alól.
- A másik lehetőséget a legtömörebben Joób Márk közgazdász fogalmazta meg. A már említett potyautas dilemma tanulságait így foglalja össze: „az antropocentrikus, ökológiailag fenntartható és szociálisan igazságos gazdasági rendszer kialakításához szükséges erkölcsi szempontoknak tehát csak a jog segítségével lehet érvényt szerezni” (2010:79-80). Más szavakkal mindenképp szükséges „kialakítani azt a szituációt, amelyben a szereplők erkölcsi meggyőződés nélkül is az erkölcsileg kívánatos eredményt produkálják” (uo.:80).
Természetesen itt erkölcsi szempontok alatt nem a ne szemetelj, ne használj műanyagot stb. egyéni felelősségen, végső soron erkölcsi követelményen alapuló döntésekre kell gondolnunk. A gazdasági rendszer egészéről van szó.
Silvio Gesell a gazdaság válságait Marx-szal ellentétben nem a magántulajdonra, hanem a kamat létezésére vezeti vissza. Számos mai, nem feltétlenül közgazdász tudós ennél tovább megy, és szintén a kamatot okolja szinte valamennyi, ma már egyre inkább globálisnak mondható válságjelenség kialakulásáért. Gyulai Iván ökológus a válságoknak 4 rétegét különbözteti meg: gazdasági, szociális, környezeti és erkölcsi válság. Az első hárommal, úgy vélem, ha nem is tételesen, de már foglalkoztunk.
„A pénz kamatos természete miatt felállított játékszabályok hatalmas erkölcsi rombolást hoztak a világra” (Bodoky 2011). Gyulainak ezen, a kamat és erkölcs kapcsolatára, ill. a társadalom egészére vonatkozó – nézetem szerint igaz - állítása Silvio Gesell pénzelméletét helyezi előtérbe, amely lényegét tekintve éppen erről szól. Binswanger is a kamat ellen beszél, amikor így ír: a kamaton keresztül nyereség iránti vágyból, vagyis „egoista indítékokból mindenki kölcsönösen megkárosít mindenkit, vagy az egyik fél állandóan kárt okoz a másiknak” (1999:53)
Mivel Silvio Gesell támadhatatlan igazsága éppen az említett pusztító erőt a gyökerénél támadja és szünteti meg, ezért a geselli elmélet felől nézve teljességgel igaznak látszik, tehát kénytelen vagyok leírni – még ha meg is köveznek érte (értsd: elviselhetetlenül nagyképűnek tartanak), vagy ami még ennél is rosszabb, nem közlik jelen cikkemet (ki ez az ismeretlen okoskodó fazon?) –, hogy ha az ökopolitika nem építi magába a geselli elméletet, akkor ugyanaz a sors vár rá, mint az összes többi civil kezdeményezésre, beleértve a Karátson Gábor Körtől kezdve Áder Jánoson át az ENSZ-nek a fenntarthatóságért bármilyen címszó alatt folytatott küzdelméig: alul marad(nak) a mégoly nemes harcban…
Ami egyet jelent azzal, hogy előbb-utóbb elérjük a kapitalista rendszer föntebb vázolt apokaliptikus „eredményét”.
Irodalom
Baritz Sarolta Teréz (2014): Háromdimenziós gazdaság. Lehet-e gazdálkodni erényetikai paradigmában? Ph.D. értekezés, Budapsti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Ph.D. program.
Binswanger, Hans Christoph (1999): Közgazdászok hitközössége. In: 2000. Irodalmi és társadalmi havilap, 11. évf. 10. sz. (53-59)
Bodoky Tamás (2011): A kamatos kamat okozza a válságot. (http://mindennapi.hu/cikk/tarsadalom/a-kamatos-kamat-okozza-a-valsagot/2011-02-24/1740)
Csillag Sára (2012): Az emberi erőforrás menedzsment mint morális útvesztő. Ph. D. értekezés, BCE Vezetéstudományi Intézet, Bp.
Gesell, Silvio (2004): A természetes gazdasági rend. kétezeregy kiadó, Piliscsaba.
Harari, Yuval Noah (2015): Sapiens. Animus, Bp.
Joób Márk (2010): A gazdaság és a társadalom közötti viszony etikai alapon történő meghatározásának szükségessége, In: Gazdaság & Társadalom, 2. évfolyam 1. szám/2010. máj. (64-81) (https://doi.org/10.21637/gt.2010.1.04.)
Lietaer, Bernard – Belgin, Stephen (2017): Új pénz egy új világnak. Bankráció Kft.
Migray József (1932): A marxizmus csődje. Stephaneum Nyomda, Bp.
Polányi Károly (1976): Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Gondolat, Bp.
Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás: korunk gazdasági és politikai gyökerei. 2. átdolg. kiad., Napvilág, Bp.
Sebestyén Jenő (1911): Kálvin és a kapitalizmus. Kálvineum Rt., Marosvásárhely.
Max Weber (1992): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai, 2/1. A gazdasági, a társadalmi rend és a társadalmi hatalom formái. KJK, Bp.
[1]Nagyjából a X. sz. közepétől a XIII. század végig.
[2]Babits kifejezése az Írástudók árulása c. írásából.
[3]Utalás Kálvin feledésbe merült azon erőfeszítésére, hogy még a mérsékelt a kamatot is csak a „méltányosság és szeretet törvényével” összhangban szabad engedélyezni (Sebestyén 1911:8).